Mire Sárika anyukája befejezi a kislányáról szóló elbeszélését, akkorra már három másik nagyobb lány is ül a nyolcadikos Csilla mellett. A fiatal anyukák és a gyermekáldás előtt álló kismamák elmennek. Marad a polgármester néni, Csilla, a kishúga és a három nagylány. Ketten nyolcadikosok, egy meg éppen szeptemberben kezdte a középiskolai tanulmányait.
– Ti mire vártok, csillagocskáim? – kérdi a polgármester asszony a lányoktól.
– Szeretnénk kérdezni valamit Ilonka nénitől – így Csilla.
Az úszóbajnoknő fölemelte tekintetét.
– Ilonka néni! Mi is részt vehetünk a babaúszásban?
A két felnőtt hangosan fölnevet.
– Nem mi tanulnánk az úszást, mert szeljük a vizet a medencében is, meg a Tiszán is – fejti ki Emese, a gimnazista.
– Úszni tanítanánk mi is! – adja a nyomatékot Eszter, a másik nyolcadikos.
A polgármester néni bólintott.
– Ha jól értem, szeretnétek megtanulni a babaúsztatást.
– Igen.
– Örülök nagyon az elhatározásotoknak. Bizony ideje készülni a tanulás mellett az életre is. Bizony, bizony nyolc tíz év múlva anyukák lehettek. Ezt a témát is komolyan napirendre tűzöm a következő önkormányzati gyűlésünkön.
– Nagyon jó az ötlet, lányok! – veszi át a szót Ilonka néni, az úszóbajnoknő. – Csak egy a bökkenő!
Hangos sóhaj a három lány fölött.
– A picikék anyuka karjaiban nyugodtak, ti idegenek vagytok nekik.
– De az előbb fejtette ki Ilonka néni, hogy játszott, énekelt Sárikával, hogy megszokja a vizet. Mi is ott lehetnénk a vízben, egy-egy anyuka mellett, aztán táncolnánk, énekelnénk, és tanulnánk – így a gimnazista.
– Nekem van egy unokaöcsém, a Karcsika, éppen elmúlt egyéves – kezdi a nehéz mondanivalót Eszter. – Sokat vagyok vele együtt, nem hozhatnám le őt, és taníthatnám?
– Ez bizony jó lenne! – örül Ilonka néni. – Ám vállalod, hogy lecsalod a medencébe Jusztikát is, az anyukát.
– De ő nem tud úszni!
– Éppen azért!
– Megtanítjátok őt is! – nevet a polgármester néni.
– Ez igazán nagyot durranna, polgármester néni! – nevet Emese, de azonnal meg is ijed. – Kiskaresz anyja nagyon fél a víztől!
– Ti csak csaljátok le! – hunyorít a polgármester néni. – Én majd odahatok, hogy barátkozzon a medencével. Ilonka meg padtársa volt Jusztikának az általános iskolában.
Ilonka néni bólogat.
– Nyolc esztendőn át együtt voltunk jóban-rosszban. Ám én sem tudtam Jucit lecsalni még a medence környékére sem. Pedig nagy szurkolóm volt, azt mások is tudták.
– És a nagy győzelmei idején hogyan szurkolt?
– A tévéközvetítés házhoz vitte a versenyeimet.
Nagyot sóhajt a bajnoknő.
– Igazán szerettem volna, ha néha-néha együtt lubickolunk, elmeséljük egymásnak rejtett dolgainkat, mint kiskorunkban.
– Nagykareszt győzzétek meg előbb! – tanácsolja a lányoknak a polgármester néni. – Talán az apuka engedékenyebb lesz, és ő indul neki fiacskájával az Óperenciás-tenger meghódításához.
– Megpróbálom Karcsi bácsival együtt ledönteni a gátat.
– Az apukák mindig engedékenyebbek, ha a lányok kérlelik őket! – bólogat a polgármester néni. – Jó az ötlet, Esztike! Még az is sikerülhet, hogy Karesz apuka maga úsztatja meg legelőször a kisfiát.
– No, ennek a híre azonnal körbefutna a városon! Még tán a Tisza mentén is!
Kiskaresz számára kész volt a belépő. Az apja nem messze a zenepavilontól lévő gyerekpályán nagyobb fiúkkal, néhány más apával meg fürgébb nagyapával legatyásodva rúgja a bőrt. Amikor a hölgykoszorú tanácskozásán elhangzik, hogy milyen hatalmas hírre tehetne szert Nagykaresz csecsemő-úszásoktatása, az említett bajszos éppen boldogan táncol! Félpályáról gólt rúgott az ellenfél kapuját védő polgármester bácsi hálójába! A kisvárosnak ugyan csak egy polgármestere van, az is asszony, méghozzá a felesége a tar fejű Mengyi bácsinak. Ő azonban csecsemőkora óta híres ember, hiszen vízkereszt táján már gyermekkorában is királynak szólították az iskolában, mert második volt a kicsi Jézuskát meglátogató háromkirályok sorában. Egyik dédapja után, a család kívánságára keresztvízzel a pap a Menyhért nevet írta homlokára. Mengyi bácsi a bekapott gól után nyögve fekszik a fűben.
– Állítsatok már talpra, ti ronda fakutyák! – üvölt Mengyi bácsi.
Két fiatalabb fiú a hóna alá nyúl, és nagy nehezen fölemeli a fénylő fejű embert.
Az üvöltésre a pálya felé fordul Csilla.
– Jaj, polgármester néni! Mengyi bácsinak valami nagy baja lehet!
– Mi van vele?
– Fekszik a fűben – válaszol vagy hat női hang.
– Hol van?
– A diákpályán.
– Jaj, szegénykém! – fakad sírós hangra a polgármester néni. Igyekszik gyorsan a pályára, de mire odaér, két fiú fölemeli a párját. A pálya férfitársadalma mosolyog, kuncog, nevet, egyik-másik hahotázik. Menyus bácsi meg elkezdi leszedegetni a láthatatlan fénylő csillagokat a délutáni égről.
– Ekkor ér oda a felesége.
– Te még mit akarsz itt? – fakad ki a potyagólt bevédő kapus.
– Csak azt láttuk, fekszel a földön – lihegi a polgármester néni. – Mi lett veled?
– A fülem közt kaptam gólt attól a mihaszna, kétballábas Nagykaresztől!
– De feküdtél mozdulatlanul…
– Hát aztán! Párducként ugrottam a labda után! Kicsit megpihentem a repülés után.
– Megütötted az oldaladat?
– Meg!
– Fáj?
– Ha már megütöttem…!
A pályán és körülötte erre aztán kitör az egészséges nevetés. A szajkó meg vidáman visszakacag valamelyik vadgesztenye magas tetőlombjáról. Az úszóbajnok, a négy nagylány és egy kicsi a zenepavilonban maradnak. Onnan figyelik polgármester néni vágtáját. Ilonka néni föl is fedi a különös csoda titkát.
– A polgármester néni lánykorában nagyszerű vágtázója volt az atlétikai szakosztálynak. Országos versenyeken is sűrűn döntőbe jutott.
Emese odafordult Sárika anyukájához.
– Mi volt ez, Ilonka néni?
Ilonka néni köhintett egyet. Aztán még egyet. Végül mélyről sóhajt. Aztán elmosolyodik.
– Szerelem.
