Az úszóbemutató után a polgármester néni karon fogja Sárika anyját és a nyugdíjas gyermekorvos nénit. Lassan sétálgatnak a kis tó partján álló, faragott fából készült százéves zenepavilon felé. Mögöttük néhány asszony kíváncsian találgatja, mi is lesz ebből. A többiek fölfigyelnek a lassú csoportosulásra, és végül megtelik a zenepavilon a felnőttekkel, aki kaphatóak voltak valami asszonycsevegésre.
A polgármester néni le sem ül, hanem csöndre inti a tábort.
– Beszélgessünk kötetlenül csöppet a babaúszásról! Ilonkám, tied szó!
Felszólíttatott, tehát a rögtönzött bevezetőt Sárika édesanyja, a többszörös úszóbajnok tartja. Különös tekintélye van a mindenki által ismert Ilonkának, aki a helység világhírű embere, mert világversenyek döntőiben is versenyzett, nyert is néhányat, ám olimpiára nem juthatott el, mert jelölt volt ugyan, de mindkétszer babavárás miatt otthonról szurkolt a társainak. Benne különösen megbíznak a fiatal szülők, hiszen Sárika kislányát, ahogy szájról szájra száll a hír, előbb megtanította úszni, mint járni. Ezzel a tévhittel száll szembe a bajnoknő.
– Én a lelkemből szedtem a saját tapasztalataimat, amikor a kismedence vizébe vittem a lányomat. A nagymamák sziszegtek rám, féltettek mindkettőnket. Pedig nem hagytam magára a gyermekemet egy pillanatra sem, hanem játszottam vele. Táncoltam, dúdoltam vagy daloltam is, és soha a kezemből ki nem engedtem. Szoktattam a kicsikémet a vízhez, és tetszett is neki nagyon. Pár perc kellett ahhoz, hogy fölengedjen, és nevetni kezdett. Ha dalolgattam, két hét múlva már olykor-olykor velem gőgicsélt.
– De Ilonkám! Ha kinyitotta a száját, víz mehetett bele – ijedezett egy kismama.
– Persze hogy víz mehet a szájába. Ha a torkába szalad, kiköhögi. Ilyenkor fölemelem, hogy a feje biztosan kint legyen a vízből. Ám mindenekelőtt hozzászoktattam a víz alá való lemerüléséhez. Ha lassan víz alá kerül a feje, becsukja a szájacskáját. Vele vagyok lent én is, nyitott szemmel, mert ő sem hunyja le a szemét a víz alatt. Látja, hogy én mit teszek, ő is utánozni próbál. Víznyeléstől nem kell tartani, mert a babáknak veleszületett búvárreflexük van. Akaratlanul is visszatartják a levegőt, ha víz éri az arcukat.
– Mi haszna van ennek a vízi játéknak? – kérdezi Gyöngyvér anyukája. – A kislányom egyetlen nap alatt megtanult úszni. Tegnapelőtt már versenyzett is mellúszásban.
– Így van. Ez nagyon ritka eset. És olyan pozitív környezetet teremtett neki Sárika, akivel együtt éli délelőttjeit az óvodai nagycsoportban, amilyet ritkán teremthetünk meg mi, felnőttek. A gyerek gyerektől tanul a legkönnyebben. Mellette az apró törpespicc is odaúszott hozzájuk, aztán megmutatta, hogyan próbálja meg magát fönn tartani a vízen a kislánya. Bátorságot kapott, és másolta Sárikát, aki néhány nap múlva megmutatta neki a mellúszást. Gyöngyikének két nap alatt már sikerült is a sajátos mellúszás. Egy hét múlva megúszta a medencehosszt. Ám a többi gyereknél ez nehezebben megy ám! A kislánya bátor teremtés, és legyőzte a saját félelmét! Az ő korában ez nagyon ritka.
– Sárikával meddig játszottál?
– Hat hónaposan szálltunk vízre, és egy jó hónap múlva már úszott vagy két métert a víz alatt. A merülést szinte azonnal elsajátította, de mozdulni előre már tovább tartott. Néhány karcsapásra vagy két hetet vártam. Aztán meglett az öt-hat, és fölbukott szépen levegővételre. Mindig kézközelben vagyok, azonnal kiemelem, ha bármi történne vele. De nem történt. Tovább tartott, hogy két karcsapás után megtanuljon fölbukni, levegőt venni, aztán újra lebukni, újabb két karcsapás, és így tovább.
– Mikor tanult meg úszni?
– Úszni jóval később. Az előbbi fontos, játékos vízhez szoktatás, anyuval, apuval játékos csapkodások, bukdácsolások sokat érnek, mert a gyermek élvezi a szülői jelenlétet, érdekelt az új dolgok elsajátításában. A vízben való önálló lebegés nagyban befolyásolja az izmok működését, a gyermek összpontosítását, valójában olyan gyakorlat, amely hatványozottam fejleszti a baba teljes testi felépítésének fejlesztését és az érzékelését.
– De mindenki azt mondja, hogy Sárika előbb tudott úszni, mint járni! – így a polgármester asszony.
– Ez igaz is, meg nem is! Valójában naponta többször is átevickélte a kismedence szélességét, sajátos úszástechnikáját maga fejlesztette ki. Ez nem tanítható. Emiatt nem kell sietni az úszásnemekkel! Sárika először közel négyévesen kezdte el a mellúszást. Ez nem nyerte el a tetszését. Viszont a nagyok pillangóúszás-gyakorlatait megleste, és otthon a szőnyegen próbálgatta. Megláttam. Mit csinálsz? Úszok, anya. Pillangózol? Delfinezem. Így mondták a nagyfiúk. Delfinezem.
Delfines kisfilmre kapcsoltam az interneten.
– Ezek mik? – kérdezte a kislányom. – Halacskák?
– Delfinek – válaszoltam.
– Szeretném nézni őket! Nagyon szépek!
Sokáig figyelte a delfineket. Kimentem vacsorát készíteni. Egy fél óra múlva bemegyek a szobába, Sárika a szőnyegen homorít, és hintázik. Aztán emeli a derekát, és úgy domborítva körbemássza a szőnyeget. Ilyet el sem tudtam volna képzelni! De másnap beugrott a vízbe, megpróbálta leutánozni a delfineket. És azon a délelőttön beleszeretett a pillangóúszásba. Egy év alatt versenyképes lett ötven méteren. De ekkor már kiscsoportos volt, és nem baba. Ám elárulom, hogy ma is nagyon boldog akkor, ha vele úszom, ha átölelem a vízben, ha megdicsérem, mert valamit jól csinált.
– És apuka? – így a polgármester asszony.
– Apuka számára főnyeremény a vízben! Sárika a világon a legboldogabb, ha az apja vele úszkál. Fürdőznek, játszanak, kacagnak, a kislány apját víz alá nyomná, de sokáig nem megy. Végül apa néha enged. Ilyenkor lehasalnak a fenéken, és mosolyognak egymásra. Aztán egy időben lökik el magukat a fenéktől, és szinte kirepülnek a vízből. Este nagypapának ezt meséli, víz alá nyomtam apát! Én már ilyen erős vagyok!
