A reformkor (1825–1848) egyik legfontosabb célja a magyar társadalom polgári átalakítása volt. A korszak vezető politikusai – mindenekelőtt Széchenyi István és Kossuth Lajos – felismerték, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődés elképzelhetetlen művelt, képzett lakosság nélkül. Ezért a reformkorban nemcsak gazdasági és politikai reformokat kezdeményeztek, hanem nagy hangsúlyt fektettek az oktatás fejlesztésére, új iskolák és tanintézetek létrehozására, valamint a magyar nyelvű oktatás megerősítésére is.
A reformkor oktatási törekvései a Magyar Királyság déli vidékein, a mai Vajdaság területén is éreztették hatásukat. A térség soknemzetiségű lakossága – magyarok, szerbek, németek, románok és más népcsoportok – miatt különösen fontos volt az iskolahálózat fejlesztése.
A reformkorban Nagybecskereken, Torontál vármegye akkori székhelyén is fontos kezdeményezésekre került sor, amelyek új tanintézetek felállítását célozták, amit több korabeli, ügybuzgó közéleti személyiség valóra is váltott: mintegy fél évvel a szabadságharc kitörése előtt (1847 augusztusában[1]) kezdte meg munkáját az első „kisdedóvó intézet” a városban, majd nem sokra rá az első zenede, a Torontáli Ének- és Zeneiskola (1847 novemberében[2]). Mindkettő nagy sikere és nyeresége volt a becskereki tanügynek, ám sajnos mindössze fél évvel később, 1848 márciusában a szabadságharc kitörése ellehetetlenítette a munkájukat.
A „KISDEDÓVÓ INTÉZET”
Az 1830-as, 40-es években, a reformkor lendületében a kisedóvás ügyét országszerte felkarolták. 1836. március 5-én Budapesten egyesület is alakult „a kisedóvó-intézeteknek Magyaroszágban (való) terjesztésére”. Erről állapította meg 1838 februárjában a pesti Honművész, hogy az óvodáknak „országszerte (való) terjedését óhajtani, sőt elősegíteni is fogja”.[1] E hasznos egyesület annak idején gyűjtést is rendezett, évkönyvet adott ki, sőt „a kisdedóvás eszméjének ismertetése s minél szélesebb terjedése végett” Szentkirályi Móric (az egylet aligazgatója) nyomtatványt is megjelentetett. A lelkes tagság remélte, hogy „a honszerte keletkezendő új intézeteket nemcsak alkalmas kisdedóvókkal, hanem tanszerekkel és egyéb kívántatósággal is képes lesz segíteni”.[2] Ahhoz azonban, hogy az óvodák felállításának szükségessége vidéken, az ország déli peremén is pártfogásra találjon, több évre volt szükség. Legalábbis Nagybecskerek esetében volt ez így.
A levéltári adatok tanúsága szerint a becskerekiek 1841-től foglalkoztak behatóbban egy óvoda felállításának gondolatával. Tekintettel arra, hogy a kérdésnek mindenekelőtt anyagi vetülete volt, érthető, hogy elsőként a polgári gazdasági tanács foglalkozott vele, méghozzá több ízben. 1841-től 1846-ig az ügy csak érlelődött, mígnem 1846 tavaszán már kezdett konkrétabb formát ölteni. 1846. március 31-én a becskereki polgári gazdasági tanács ülésén Csörgeő Antal királyi kincstári biztos már arról tájékoztathatta az egybegyűlteket, hogy az óvoda ügyében előrelépés történt, méghozzá „felsőbb pártfogásnak” köszönhetően: „A felállítani czélzott Kisdedóvó-Intézet könnyebb létrehozatalára, Ő Felsége a negyedik országos vásár megtartását azzal méltóztatott legkegyelmesebben megengedni, hogy annak évi jövedelmei kizárólag e célra fordíttatnak.”[3] A korabeli pártfogás nagyot lendített a dolgon, s noha a vásár jövedelme önmagában véve nem volt elegendő, mert azt még a lakosság adakozásából és a községi pénztárból is ki kellett pótolni, a becskereki óvoda mégis megnyílt. Mihajlovits Eustach (Evstatije Mihajlović) 1847. augusztus 2-án arról értesítette Nagybecskerek város tanácsát, hogy „e napokban, a mint a Nemes Tanácsnak tudva vagyon, többrendbeli embertszerető jótevők által egy Kisedóvó Intézet városunkban már is felállíttatott”.[4]
Hivatalos megnyitója 1847. augusztus 5-én volt, és a korabeli tudósítások szerint egyértelműen Verzár Emánuel megyei orvos fáradozásának köszönhetően kezdte meg munkáját.[5]
Nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy éppen Verzár főorvos végezhette az óvodás gyerekek rendszeres egészségügyi ellenőrzését is. Ez a 19. század derekán igencsak felelősségteljes feladat volt a nagyarányú gyermekhalandóság s a gyakran kiújuló járványbetegségek miatt.[6]
Az óvoda belső munkájáról szemtanúként évekkel később Menczer Lipót gyógyszerész emlékezett meg, hangsúlyozva, hogy „kitűnően berendezett kisdedóvoda” volt a becskereki, „tisztán magyar tanítási nyelvvel”. Elmondása szerint „tanítási terme a Plank-kerti kaszinó kistermében volt, (…) taneszközökkel bőven és célszerűen el volt látva, sok szép és viruló gyermek járt oda s mind tudta a szebbnél-szebb magyar gyermeknótákat. (…) A kisdedóvóban a tanító bácsi Trifunovics [Pál] nevű bácsvármegyei, tanult úriember, születésére nézve szerb volt”. Az intézet felett pedig állandó felügyeletet Nagybecskerek akkori úrhölgyei gyakoroltak.[7]
Az idő tájt a 4–6 éves gyermekeknek többnyire szórakoztató jellegű munkaprogramjuk volt, versekkel, gyermekjátékokkal és mesékkel. Hasznos útmutatóként, afféle „vezérkönyvként” 1846 januárjában Ney Ferenc („a kisdedóvókat képező intézet igazgatója”), főképpen a vidéki óvodákat tartva szem előtt, megjelentette a magyar és német nyelvű Kisdedóvási Nefelejcset, amelyben „a kisdedóvás körébeni legszükségesebb tudnivalókat mondja el, a kisdedóvó intézetek belszerkezetéről, s útmutatást ad, mik szerint bánjon otthon is a szülő gyermekeivel, hogy lehető legszebb összhangzat alakuljon a szülői ház és iskola – a családi kör és intézet között”.[8]
Egyébként 1847-ben Magyarországon összesen 72 óvoda működött.
A TORONTÁLI ÉNEK- ÉS ZENEISKOLA
Mindössze néhány héttel később – s ez mindenképpen felfedezésértékű adat, amelyről eddig nem tudtak a helytörténészek (!) –, 1847. augusztus 20-án (Szent István napján) Becskereken a megyeház nagytermében megvetették az alapjait a Torontáli Ének- és Zeneiskolának is.[1] Voltaképpen e zenede is Verzár Emánuel megyei orvos „tervezete” volt, s „kiolthatatlan buzgalmának következtében” alapították meg a „Torontáli Ének- és Zeneiskolát”.
1847. augusztus 20-án előkelő, díszes társaság gyűlt össze a becskereki megyeház nagytermében „alakító nagygyűlésre”.[2] „Díszes hölgykoszorú, számos részvényes és ügybarát” jelent ott meg. A tanintézet gyámjául („közlelkesedéssel”) ittebei Kiss Ernő ezredest választották meg (aki egyébként a legtöbb adománnyal járult hozzá az iskola felállításához). Főigazgatónak Verzár Emánuelt nevezték ki, aligazgatónak pedig Kümmer Henrik écskai lelkészt.[3] Miután a tanintézetet részvények kibocsátásával hozták létre, egy tizenkét részvényesből álló „rendes választmányt” is kineveztek az operatív teendők elvégzésére. Nekik jutott feladatul, hogy (egyelőre) négy alkalmas zenetanítót szerződtessenek, az iskola részére béreljenek egy minden tekintetben megfelelő épületet, s azt szereljék fel a szükséges tanszerekkel és hangszerekkel.[4]
A tanintézet alapszabályai előirányozták egyebek között, hogy „minden részvényesnek joga van egy tanuló egyént az intézetbe léptetni, hol is az, hajlamához idomítandó, kiképeztetését díjmentesen fogja nyerni”. A Torontáli Ének- és Zeneiskolát 1847 októberében szándékozták megnyitni a tanulók előtt.[5] Az előkészületek elhúzódása miatt azonban a zenedét nem októberben, hanem november elején nyitották meg.[6]
E tanintézetek felállítása s a magyar nyelvű oktatás erősödése a térségben (a kaszinókkal, olvasókörökkel és egyesületekkel együtt) érezhetően hozzájárult ahhoz, hogy a délvidéki magyarság bekapcsolódjon a reformkor szellemi és kulturális megújulásába.
[1] Nagy-Becskerek. Életképek, 1847. szept. 5.
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Uo.
[6] Nagy-Becskereken. Nemzeti Ujság, 1847. okt. 3.
[1] Németh Ferenc: „A gyermekek biztos helyen lesznek…” Családi Kör, 1997. jan. 30.
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Nagy-Becskerek. Budapesti Divatlap, 1847. aug. 12.; Nagy-Becskerek. Életképek, 1847. aug. 22.
[6] Németh Ferenc: „A gyermekek biztos helyen lesznek…” Családi Kör, 1997. jan. 30.
[7] Uo.
[8] Kisdedóvási Nefelejcs. Honderű, 1846. Jan. 27., Óvodák. Jelenkor, 1846. jan. 8.
[1] Németh Ferenc: „Kisdedóvó-Intézet alapíttatott”. Magyar Szó, 1984. jún. 9.
[2] Nagy-Becskerek. Életképek, 1847. szept. 5.
Nyitókép: A kaszinó épülete, itt volt az első becskereki óvoda
