A 19. század végén és a 20. század elején iskoláinkban az énektanítási tantervek gyakorlati megoldásai a két módszer: a hallás után és a hangjegy után való énektanítás között tévelyegtek, hol az egyiket, hol pedig a másikat részesítve előnyben. A régi, 1877. évi népiskolai tanterv a hangjegy után való énektanítást követelte meg, de ez a gyakorlatban – a tanítók hiányos zenei képzettsége meg a diákok értelmi szintje miatt – sohasem valósult meg, hanem mindenütt a hallás után történt az oktatás. 1905-ben új tanterv lépett életbe, amely megpróbálta összebékíteni a két módszert. Méghozzá úgy, hogy az elemi iskola első és második osztályában a hallás után való énektanítást, a harmadik osztálytól kezdve pedig a hangjegy utáni énektanítást irányozta elő. Mindkét módszernek voltak előnyei, de hátrányai is. A hangjegyek tanítása „tönkretette a legtöbb gyermeknek a daloló kedvét”, ugyanakkor a hallás után való tanítás a rengeteg ismétlés miatt „nyomasztólag hatott a gyermek kedélyére”.[1]
[1] Németh Ferenc: Osztie Béla énekgépe. Családi Kör, 1996. máj. 2.
A 20. század első éveiben is komoly viták folytak a két módszer hívei között. Mindkét tábor szilárdan meg volt győződve saját igazáról.
Tanítónk, mint képzett, fiatal bánáti tanító és zeneszerző, magától értetődően a hangjegy utáni énektanításnak adott előnyt, és e módszert fejlesztve szerkesztette meg énekgépét, amely a hangjegyek tanítását volt hivatott meggyorsítani, megkönnyíteni. A Torontál korabeli megfogalmazása szerint „a gyermek ez eszköz segítségével a legalsóbb fokozaton is játszva sajátítja el nemcsak a kottaolvasást, de a kotta utáni éneklést is”.[1]
Osztie Béla 1876. május 26-án született Módoson.[2] Iskoláit Nagybecskereken kezdte, majd temesvári és szegedi kitérővel az aradi Állami Tanítóképző Intézetben fejezte be.[3]
Már fiatal korától kezdve részt vett a tanítói mozgalmakban. Később a Délmagyarországi Tanítóegylet életében vitt vezető szerepet. Szorgalmas és elismert tanférfiú volt, buzgalommal végezte munkáját, s előbb tanítóként, majd a nagybecskereki állami elemi iskola igazgatójaként dolgozott. Az első világháború azonban megakasztotta pályafutását: bevonult, és utóbb századosként szerelt le. A nagy háború végeztével Nagybecskereken már nem volt maradása: „közismert magyarságáért kiüldözték”.[4] Családjával Kispestre került, ahol az Állami Tanítók Országos Egyesületének ügyvezető alelnöke lett. Kortársai szerint rátermettségével, képességével, szorgalmával, szervezőerejével rendkívüli eredményeket ért el.[5]
Rábízták a Tanítók Ferenc József Házának vezetését is, emellett az ő érdeme, hogy megalakította a Kalász Tankönyvkiadó Rt.-t, amely az új tankönyvek egész sorát jelentette meg, a befolyt pénzekből pedig erőteljesen segélyezte a tanítók házát fenntartó Eötvös-alapot.[6] Knyaskó Lajos a Nagybecskereki M. Kir. Állami Polgári Iskola Értesítőjében kiemelte önzetlen munkásságát és kiváló érdemeit „az ének- és zenekar szervezésében, kiképzésében” amiért „nemcsak a tanári kar, hanem a nagyközönség is osztatlan elismeréssel adózott szakértelmének”.[7] Zeneszerzői tevékenységét példázza, hogy Szilvássy János nagybecskereki községi tanító jubileumára, 1901 áprilisában Üdvözlő dalt komponált.[8] 1902 júniusában Steinbach Antal torontáli tanfelügyelő síremlékének leleplezésére gyászdalt írt Lauka Gusztáv szövegére.[9] Az év őszén Somfai János háromfelvonásos, énekes bohózatához (A szekrény titka) komponált zenét,[10] 1904 októberében pedig Somfai Szép Ilonka című operettjéhez.[11] Később Budapesten a tanítók háza zenekarát vezényelte.[12] Kevésbé ismeretes, hogy zenetanítónk jeles sportoló is volt: az aradi tornaklub tagjaként 1895 júniusában a nagyváradi tornaversenyen ezüstérmet nyert.[13]
Énekgépét mint alkalmas taneszközt öt-hat évig fejlesztette, s a huszadik század elején a bánáti tanítóságnak is bemutatta, ami felcsigázta a szakma érdeklődését.
Erre a bemutatóra 1906. július 5-én került sor a Délmagyarországi Tanítóegylet becskereki fiókjának rendes tavaszi közgyűlésén. A becskereki tanítók gyűlésén Az ének tanítása az Osztie-féle énekgéppel címmel feltalálónk érdekes előadást tartott, amelynek keretében bemutatta találmányát is. A Délvidéki Tanügy 1906. július 1-jei számában olvassuk, hogy Osztie szerint „a bemutatott gép arra lészen hivatva, hogy a gyermekek játszva tanuljanak hangjegyek után énekelni”. Tanítónk a továbbiakban még elmondta, hogy „a gép szerkesztésénél fő gondját – úgymond – az képezte, hogy a tanuló rögtön tisztában legyen a zene 5 vonalrendszerével és a zene alaphangjaival”. Kiemelte továbbá, hogy „tanításánál a hangeltalálási képesség fejlesztése képezi a fő célt”.[14]
Osztie sajnálatát fejezte ki, hogy gépét nem tudja teljes egészében bemutatni a becskereki tanítóknak, mert eredeti szerkezetét „az érc hangmintákkal együtt” felküldte Pestre (véleményezésre), ezért csak hézagosan ismertethette annak működését. Kiemelte még, hogy találmánya – meggyőződése szerint – a diákoknál „örömet, kedvet és önmunkásságot ébreszt és fejleszt”. A becskereki tanítók felkérték a szorgalmas kollégájukat, hogy művét mutassa be a Délmagyarországi Tanítóegylet nagygyűlésén is.[15]
A Délmagyarországi Tanítóegylet 1906. július 10-én, 11-én és 12-én Újaradon tartotta 40. nagy- és közgyűlését. Annak második napján Osztie Béle egy előadás keretében mutatta be énekgépét. Énektanítás a népiskolában címmel tanítónk szólt új taneszközéről, „demonstrálta a hangjegyolvasás-tanulás gyors és sikeres elsajátítását és a hangeltalálási képesség fejlesztését az énekgép segítségével”. Ismertette a hangjegy utáni éneklés előnyeit, szembeállítva a hallás utáni éneklés hátrányaival. Osztie „határozott állást foglalt a mellett, hogy a népiskolában az éneklés hangjegy után taníttassék, melyre nézve az által feltalált énekgépet, mint alkalmas taneszközt a nagygyűlés figyelmébe ajánlotta”.[16] Mindemellett beszélt még az éneklésről általában, ismertette a hallás és a hangjegy utáni éneklés előnyeit és hátrányait, bemutatta saját zenetanítási módszerét (azaz „az énektanítást az Osztie Béla-féle énekgéppel”), majd részletesen ismertette az általa feltalált új taneszközt. Végezetül szemléltette „a hangeltalálási képesség fejlesztését az énekgép segítségével”.[17]
[1] Uo.
[2] Az aradi Állami Tanítóképző-Intézet rövid története 1873–1894/5. Szerk.: Szabó József igazgató. Arad, 1896, 132
[3] Uo.
[4] Osztie Béla. Néptanítók Lapja. 1931. máj. 16.
[5] Uo.
[6] Uo.
[7] A Nagybecskereki M. Kir. Állami Polgári Iskola tizenhetedik évi értesítője 1907–1908. iskolai év. Szerkeszti Knyaskó Lajos igazgató. Libertas, Nagybecskerek, 1908, 32.
[8] Meghívó. Délvidéki Tanügy, 1901. ápr. 20.
[9] Egy tanfelügyelő síremléke. Budapesti Hírlap, 1902. jún. 13.
[10] Bemutató a vidéken. Alkotmány, 1902. nov. 7.
[11] Vidéki színészet. Budapesti Hírlap, 1904. okt. 9.
[12] A tanítóság nagygyűlései. Dunántúli Tanítók Lapja, 1925. ápr. 15.
[13] A nagyváradi tornaverseny. Herkules, 1895. jún. 15.
[14] Németh Ferenc: Osztie Béla énekgépe. Családi Kör, 1996. máj. 2.
[15] Uo.
[16] A Délmagyarországi Tanító-Egylet nagy- és közgyűlése Újaradon. Délvidéki Tanügy, 1906. júl. 1.
[17] Uo.
Osztie hirdetése
Ennek folytatása is volt: 1907 elején az Országos Pedagógiai Könyvtár és Tanszermúzeum elnöksége, amely új taneszközök vizsgálatával foglalkozott, Osztie Béla énekgépét elbírálásra felterjesztette a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Hogy milyen sikerrel, azt sajnos nem tudtuk kideríteni, de tény, hogy a későbbiek során az énekgépről már nem esik szó.[1] Kivételt képezett egy laphirdetés a Délvidéki Tanügyben 1907 januárjából, amely hirdetés bizonyítja, hogy Osztie Béla a találmányát árusította is az érdeklődőknek.[2] Abban olvassuk: „Osztie-féle énekgép. Ára 50 korona. Megrendelhető Osztie Béla áll. tanítónál, Nagybecskereken.”[3]
Tanítótársai Osztie-nak elismerték, hogy énekgépének gyakorlati alkalmazásával „a népiskolai énektanítás módszerében új irányt jelölt meg”, de kifogásolták, hogy az énektanítás kizárólag a hangjegy utáni tanítás módszerén alapult. Úgy tartották, hogy a hallás utáni énektanítás módszere „a nép és gyermekének természetéhez közelebb áll, könnyebben és gyorsabban elérhető”.
Az énekgépből hivatalos énektanítási taneszköz nem lett soha, legfeljebb csak Osztie Béla becskereki óráin. Ám mindenképpen figyelemfelkeltő zenepedagógiai újításnak számított, korszerű zeneoktatási taneszköznek, amely felkeltette ugyan az illetékes szakmai körök figyelmét, de mint újítás csak szűk, helyi keretek között maradt.
A huszadik század első éveiben Osztie Béla Nagybecskereken szerkesztette a Tanítói előjegyzési szaknaptárt a „Magyarország tanítóságának névsorával”, amely a Délmagyarországi Tanítóegylet kiadásában jelent meg, s hasznos segédeszköze volt a korabeli tanítóságnak.[4] Egyébként bánáti korszakában választmányi tagja volt a Délmagyarországi Tanítóegyletnek.[5]
Zenetanítónknak később szép karrierje volt: Budapesten a Tanítók Ferenc József Házának igazgató-gondnoka lett, valamint az Eötvös-alapot anyagilag segélyező Kalász Tankönyvkiadó Rt. vezérigazgatója.
Viszonylag fiatalon, életének delén, ötvenöt éves korában hunyt el, többheti szenvedés után, 1931. május 25-én. A magyar tanítói közéletnek nagyra becsült és szeretett kiválóságát nagy részvét mellett helyezték örök nyugalomra Óbudán a római katolikus temetőben.[6] A tanítók háza részére pedig arcképét is megfestették.[7]
[1] Tanszer-bírálat. Az Orsz. Pedagógiai Könyvtár és Tanszermúzeum Hivatalos Értesítője, 1907. jan. 1.
[2] Osztie-féle énekgép. Délvidéki Tanügy, 1907. jan. 1.
[3] Uo.
[4] Tanítói előjegyzési szaknaptár. Délvidéki Tanügy, 1906. jún. 1.
[5] Egyleti élet. Délvidéki Tanügy, 1899. márc. 20.
[6] Osztie Béla. Néptanítók Lapja, 1931. máj. 16.; Osztie Béla meghalt. Néptanítók Lapja, 1931. máj. 1.
[7] Osztie Béla arcképe. Dunántúli Tanítók Lapja, 1931. júl. 1.
Nyitókép: Osztie Béla
