Őrületes durrogással, lövöldözéssel, több percen keresztül tartó tűzijátékkal léptünk be az új esztendőbe. Mintha aktív háborús övezetben élnénk. Minden felhívás ellenére mégis sokan voltak, akik külön élvezettel durrogtatták a petárdákat, lőtték föl udvarukból a tűzijátékot. Mindezt annak ellenére, hogy számtalan felhívást olvashattunk, hogy nem minden élőlény számára jelent ez az esemény élvezetet, sőt van, amelyiknek az életébe is kerül. Számtalan madár és házi kedvenc élete ért véget, és nagyon sok családban, ahol kisbaba, pici gyerek vagy bizonyos betegségben szenvedő gyerek vagy felnőtt van, nagyon nehéz perceket és órákat élnek meg. Különösen az autizmussal élőket zavarják rendkívülien a tűzijáték fényei és a petárdák hangja, hiszen általában a hangos zajok és az erős fények rohamot válthatnak ki náluk. Ha pedig azt is tudjuk, hogy egy-egy tűzijátékshow 130–190 decibel hangerejű is lehet, ami pici gyerekeknél halláskárosodást is okozhat, akkor külön elővigyázatosnak kell lenniük a szülőknek. Ezért az Egészségügyi Világszervezet ajánlása szerint a gyermekeket nem érheti 140 decibelnél hangosabb zaj. Ne feledkezzünk meg környezetszennyezésről, a természetkárosításról és az ilyenkor gyakori balesetekről se, amelyekről sajnos most is hallottunk. Égési sebekről, amputált kézujjakról, súlyos testi sérülésekről, tűzesetről is olvashattunk a híroldalakon, amikor is egy gyárrészleg lobbant lángra.
Tisztában vagyok azzal, hogy a puszta emberi lét számos nehézséggel, tragédiával, veszteséggel, stresszel, traumával teli, és manapság ezeket a nehézségeket nemcsak a saját bőrén tapasztalja meg az ember, hanem indirekt módon a tévé képernyőjén keresztül is szembesülünk a legkülönbözőbb katasztrófákkal, ezekben a napokban nem egy földrengéssel, cunamival kapcsolatos hírt kaptunk.
Azzal is tisztában vagyok, vagyunk, hogy életünk folyamán különböző típusú és súlyosságú nehézséggel találjuk szemben magunkat, amelyek igénybe veszik az egyénnek azt a képességét, hogy megbirkózzon ezekkel a nehézségekkel. Nem mindenki rendelkezik megfelelő „megküzdési kapacitással”, melynek fontos eleme a rugalmas ellenálló képesség vagy reziliencia, amely egy definíció szerint „a legáltalánosabb értelemben valamely rendszernek (egyén, szervezet, ökoszisztéma) azon képessége, amely által az erőteljes, meg-megújuló vagy akár a sokkszerű külső hatások ellenére is sikeres alkalmazkodásra képes”. Ez különösen érvényes a védtelen állatvilágra, a gyerekekre és más érzékeny állapotban lévő személyekre, mint a mentális betegségekben, fejlődési nehézségekben, krónikus betegségekben szenvedőek és az idős személyek, különösen a szívelégtelenségben szenvedők, akiknél ilyenkor szívroham is jelentkezhet.
Illusztráció
Visszatérve a rezilienciára, „a pszichológiában azt a tulajdonságot vagy helyesebben képességet jelöli, hogy az ember gyorsan vissza tudja nyerni eredeti, jó állapotát testi-lelki szenvedés, illetve nehéz élethelyzetek átélése után”. (Wikipédia) Gondoljunk arra, hogy ez nem megy mindenkinél olyan egyszerűen.
Ilyenkor, amikor rohanó világunkban lezárul egy esztendő, szinte önkéntelenül is számba vesszük magunkban az elmúlt idő jó és rossz dolgait, és bármilyen is volt, bármennyi jó vagy rossz is volt az életünkben, fellobban bennünk a remény szikrája, hogy az új esztendő, a jövő inkább jót vagy még jobbat hoz majd számunkra. Reménykedünk a jóban, a jobban. A remény összetett lélektani jelenség, amely valamilyen módon biztosítja, hogy tovább tudjunk lépni, túl tudjuk élni a megpróbáltatásokat. A remény belőlünk, az énünkből, a gondolatainkból, az eddig megéltekből, megtapasztaltakból ered. Juhász Gyula szerint a remény itt van körülöttünk, mint a tenger is, amely csendes és örök. Mivel a remény forrásait legelőször önmagunkban kell keresni, bennünk van, tegyünk meg mindent, hogy a most felcseperedő nemzedékek megtanulják, hogy együtt kell érezni, és meg kell védeni az érzékeny embereket, a védtelen állatokat és a természetet. Fejleszteni kell náluk az empátiát, azt az emberi képességet, hogy egy másik ember szempontját fel tudják fogni, és képesek legyenek azt megérteni. Az empátia képessége nélkül ugyanis az ember nem számít lelkileg teljesen kifejlett, egészséges személyiségnek.
Illusztráció
Azt állítják a pszichológusok, hogy az empátia készsége a gyermekkorban természetes módon nagy, a serdülőkortól kezdve rejtetté válik, majd általában fokozatosan csökken az öregkorig. Alfred Adler szerint pedig „empatizálni” annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani a másik ember fülével és érezni a másik szíve szerint. Az empátia a testi, fizikai érzések és a lelkiállapotok átélésére egyaránt vonatkozik, nagyon fontos, hogy a mindennapi kapcsolatainkban észrevétlenül meg is kell, hogy nyilvánuljon. Az empátiát elsősorban a családban kell gyakorolni, amiben az anya, valamint a család többi tagja is sokat tehet, hisz a nap minden pillanatában adódik olyan helyzet, amikor ezt tanítani lehet a gyereknek. Ki kell használni a közös tévénézést és a filmeket, és ilyenkor jó megbeszélni a gyerekkel, hogy mit érezhet egyik vagy másik szereplő. Az életben az utcán, vásárláskor, séta közben is számtalan alkalom nyílik beszélgetni az érzésekről. Tudjuk azt is, hogy az empátiakészség még nem garancia a helyes viselkedésre, ezért ne csak beszélgessünk velük, hanem tanítsuk meg őket arra is, hogyan kezeljék az érzéseiket! Javában tart a téli szünidő, használják ki! Mert bármiről legyen szó, a populáris bakancslistáról vagy „családi házi feladatról”, ne feledjék, hogy a tartalmasan, idegesség és vita nélkül együtt eltöltött idő a legértékesebb és legmaradandóbb élmény a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Tegyünk azért, hogy elsősorban a mások érzései iránti empátiát, valamint a másik ember (állat, növény, stb.) életfeltételeivel való empátiát fejlesszük bennük, a globális empátia szintjéről nem is beszélve.
Abban a reményben tegyünk, hogy jövő ilyenkor jobb legyen, hogy a világot jobbá tegyük mindenki számára, és erre az idén is van összesen 365 napunk, sőt szökőév lévén eggyel több, 366 napunk, 366 lehetőségünk!
Nyitókép: Illusztráció
