Nem túlzok, ha azt mondom, elsőszülöttemet rendkívüli akaraterővel ruházta fel az élet. Borzasztó kimerítő dolog nap mint nap szélmalomharcot vívni ezekkel az öntörvényű kisemberekkel, akik, bár a derekunkig sem érnek fel, kitartásukat és akaraterejüket tekintve toronymagasan felettünk vannak. Érzelmi kitörésekről szóltunk már az Anyasarok hasábjain, most azonban a kisebb, ám nem kevésbé bosszantó napi szintű alkudozások kezeléséről fogunk beszélni – a végeláthatatlan igen-nem és nem-de vitákról. Elmesélem hogyan próbálom, vagyis pontosabban nem próbálom kezelni az értelmetlen szócsatákat, s mire jutok ezzel a meghunyászkodónak tűnő taktikával. Eljutottam ugyanis arra a pontra, hogy fel kell hagynom a szélmalomharccal, mert az van, hogy belefáradtam. Elfáradtam abban, hogy bármit mondok, vagy teszek, az kemény ellenállásba ütközik. Szóval a minap, mikor a játszótérről hazaérve az én gyerekem természetesen nem volt hajlandó kezet mosni, gondoltam egyet, s egyszerűen csak vállat vontam – jó, akkor nem mosol. Ami ezután történt, teljesen megváltoztatta az értelmetlen vitákhoz való viszonyulásomat.
Korábban természetesen nem így kezeltem ezeket a szituációkat – nem tudtam nem reagálni az ellenszegülésre. Korábban valószínűleg elmagyaráztam volna neki, miért is lenne bölcs döntés mégiscsak kezet mosni. Azután, ha a racionális érvek nem találnak be, jött volna a fenyegetés, majd a jutalom, s végül egyszerűen fogtam volna és megmostam volna a kezét, ha akarja, ha nem. Tekintettel azonban arra, hogy ezen a jelentőségteljes napon, mikor úgy döntöttem, tőlem már csak egy vállrándításra futja, nyolchónapos várandós voltam. Sem erőm, sem kedvem nem lett volna az értelmetlen csatározáshoz. Jobbnak láttam hát bele sem menni a játékba. Nem akar levetkőzni? Maradjon kabátban. Nem kell levetkőzni. Egyáltalán nem muszáj. Kezet mosni sem akar? Nem mos. Én viszont mentem a dolgomra. A nappali felé tartva azért megfordult a fejemben, hogy lehet, nem ez lesz a legjobb megoldás. Aztán bevillant Michaeleen Doucleff* története a Yucatán-félszigeten élő maja anyukáról, Teresáról, akit Michaeleen elbeszélése szerint egyáltalán nem zavar, hogy gyermekei látszólag elengedik fülük mellett a hozzájuk intézett rövid és határozott utasításokat, mégis vita és könyörgés nélkül zajlik le a reggeli készülődés és iskolába indulás. De hogyan képes erre Teresa?
Úgy tűnik, mást sem csinál a maja anyuka, mint, hogy rövid utasításokat ad gyerekeinek mellőzve mindenféle kérlelő vagy szivélyeskedő motívumot. Ezután pedig csak teszi a dolgát, és kivár. Ha valaki valamire nem reagál, ráhagyja. Szóval követem Teresát, és én is ráhagyom. Vagyis, ha pontosabban akarok fogalmazni, nem ráhagyom, inkább időt hagyok a gyerekemnek arra, hogy a kérésre vagy utasításra reagáljon. A helyzet ugyanis, hogy a gyerekeknek, főleg az ilyen kicsiknek, valamivel több időre van szükségük ahhoz, hogy feldolgozzák és értelmezzék a hozzájuk intézett követeléseket. Nem arról van szó, hogy nem értenék, amit beszélünk, egyszerűen csak nem tudnak olyan gyorsan váltani egyik cselekvésből vagy gondolatból a másikba. A gyerekeink még tudnak a pillanatnak élni, és nem mindig csak a jövőt fürkészni. Persze a Yucatán-félszigeten élő Teresa nem magyarázza túl nevelési módszerét – az ő kultúrájukban így szokás. Ha az ő utasítását nem követi valamelyik gyerek, egyszerűen csak átadja az adott feladatot valaki másnak. A nagyobb és felelősségteljesebb testvérek irányítják a kisebbeket – gyerek és gyerek között kisebb az ellenállás. Cserébe pedig anya nem kap idegösszeroppanást.
Persze tisztában vagyok vele, hogy borzasztó nehéz letenni a fegyvert és feladni a harcot, mert arra lettünk tanítva, hogy a gyereknevelés hierarchia alapú – hogy dolgokat azért kell vagy éppen nem szabad megtenni, mert mi a szülők, mi, akik gyerekeink felett állunk a ranglétrán azt mondtuk, hogy nem, és kész. Személy szerint úgy érzem, hogy nem megtörni kell a gyerekünk akaratát, inkább meg kell tanítanunk arra, hogyan, mikor és mire használja azt. A logikám e gondolat mögött az, hogy ha leállok vele vitázni, csak arra fogja használni az akaratát, hogy szembeszálljon velem – hiszen pont ezt teszem én is, ezzel a példával járok elől. Az ő akarata ütközik az enyémmel, s máris a hatalmi harc kellős közepén vagyunk, melynek amúgy az lenne a célja, hogy együttműködésre bírjuk. Ellentmondásos, igaz – harccal az együttműködésért. Nekem azonban nincsenek idősebb gyermekeim, sem másféle segítőim (férjemet kivéve), így egyedül kell cselekvésre bírnom a dacolóm. De még így is azt tapasztalom, hogy többet érek ésszel, mint erővel. A könyörgés, a vita, a magyarázkodás szinte kivétel nélkül csak növeli a feszültséget, ezzel együtt az ellenállást. Amint azonban ráhagyom, nem adok neki teret az alkudozásra. Előbb-utóbb pedig, láss csodát, úgy is megteszi, amit kértem tőle – mert mondjuk, tudja, hogy amíg nem mosunk kezet, addig enni sem fogunk. Ha pedig felajánlom, hogy mossunk kezet együtt, vagy elindulok kezet mosni (tehát jó példával járok elől), előfordul, hogy gyorsabban megtörik az ellenszegülés.
Mi lett hát végül a kézmosással? A kanapén ültem, mikor egyszer csak azt hallottam, hogy kattan a kapcsoló, majd folyik a víz és már kiált is büszkén a kis dacoló, hogy éppen kezet mos, hallom-e? Hallottam persze, és járt érte az elismerés – jól teszi, hogy kezet mos. Mennyi időbe telt megtörni az akaratát? Nem volt öt perc az egész. Mennyi időbe telt volna, ha leállunk vitázni? Nem öt percbe. Ráadásul jól fel is zaklattuk volna magunkat mindketten. Nem állíthatom, hogy az akaratoskodás, a viták, az érzelemkitörések nyomtalanul elmúltak, mióta a dolgok egy részét ráhagyom. Azt viszont kijelenthetem, hogy nyugodtabb tudok maradni, ha egyszerűen csak nem állok le vitázni. Igyekszem emlékeztetni magam, hogy csak egy kis autonómiát szeretne – hiszen most tanulja irányítani cselekedeteit. Az más kérdés, hogy mindig a jelenben tudok-e maradni, s van-e türelmem kivárni, míg megérik benne a cselekvésre való vágy. Egy dolog azonban tagadhatatlan – mióta azon a kardinális napon úgy döntöttem, inkább csak vállat vonok, s nem állok le vitázni, könnyebb, és legfőképpen nyugodtabb lett az életünk – legalábbis egy icipicit, de én ennyivel is beérem.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
*Michaeleen Doucleff, PhD: Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? A gyereknevelés elfeledett, ősi módszerei, 21. Század Kiadó, Budapest, 2022
