Isteni adomány, mások szerint szerencse, ha valaki művészeti tehetséggel megáldva jött a világra. Ugyanakkor felelősség is, amit az ember öncélúan nem használhat fel, csakis a közösséget szolgálhatja vele. A született művészek megjelenését különös misztikum lengi át, mintha nem csak e világi dimenziókban léteznének. Szarka Tamás, a magyar zenei élet meghatározó alakja, Kossuth-díjas énekes, zeneszerző, zenész és költő, a Ghymes együttes alapító tagja is a mágikus kisugárzású művészek közé tartozik. Különleges, mégis kellemesen hangzó, olykor sokszínű és egyben borzongató, az életenergiát előcsalogató muzsikája népszerű, tömegeket érint meg. A színházak színpadáról is. A közelmúltban a Dombos Festen lépett fel az Otthon vagyunk turné részeként, és az interjú közben tiszta égszínkék tekintettel válaszolta meg a kérdéseket. Csapatával otthonától, a felvidéki Galántáról, Pozsony mellől mintegy 400 km-es távot tett meg Kishegyesig.
– Olyan régi klasszikusokkal is érkeztem, amiket több évtizeddel ezelőtt írtam meg, még a Ghymes együttesnek. Így például a Rege, a Tánc a hóban című dalokkal, amiket immár egyedül, a saját zenekarommal is előadok. És újabb szerzeményekkel, az egyik ilyent a Cigánytábor az égbe megy című szovjet film inspirálta, aminek az alapját Gorkij Makar Csudra című novellája adta. Ennek alapján írtam meg a cigány Rómeó és Júlia történetet, amit a Nemzeti Színházban mutattak be Esthajnal címmel tavalyelőtt, óriási sikerrel, Vidnyánszky Attila rendezésében, többek között Bodrogi Gyula szereplésével. Ebből két számot is magammal hoztam. És a legújabb szólólemezemről is idéztem, a Sósósóról.
Mit jelent felvidékiként a Délvidéken fellépni? Tapasztalata szerint van olyan egyáltalán, hogy határon túli összetartozás, összekacsintás?
– Van. Mindig is volt, és lesz is. Ugyanis a magyar szó az nekünk, fölvidékieknek, a délvidékieknek, az erdélyieknek, a kárpátaljaiaknak mást jelent, mint például a Budapesten élőknek. De ezt egy anyaországi nem is tudja megérteni. Jómagam még manapság is meg szoktam kapni, hogy milyen jól tudok magyarul. Nekünk, határon túliaknak a magyarságunkért meg kell dolgozni, majdhogynem meg is kell harcolni. Volt benne részem például Nyitrán, amikor főiskolás voltam. Átérezzük, tudatában vagyunk annak, hogy a világ egyik legszebb kultúrájának a részesei vagyunk, és a világ egyik legnehezebb nyelvét beszéljük. Aztán nyilván mi, határon túl élők ugyanazt a melegséget érezzük, amikor magyarul látjuk kiírva egy üzleten, hogy hentes, gyógyszertár. Nekünk ez nem természetes látvány. Egyébként felemelő érzés eljönni egy fölvidékinek egy másik, elcsatolt területre. Igaz, kimerített az a több mint hatórás út, ami mögöttem van, de hatalmas erővel bír, és feltöltődés hallani, hogy ekkora távot megtéve magyar hangra léptem ki a gépkocsiból, és magyar emberek vesznek körül. Tudom, hogy az országhatárok illegnek-billegnek itt, a fejünk fölött előre-hátra. És ennek kapcsán írtam az Otthon vagyunk című dalt is 2025-ben, aminek most már többmilliós megtekintése van a YouTube-on. Nekünk, határon túliaknak ki kell mondanunk azt az egyébként evidens tényt, hogy mi itthon vagyunk. Azért is, hogy az anyanyelvünkön ne beszéljünk halkabban, mint ugyanaz a más nyelvű asztaltársaság mellettünk. Mert mi itthon vagyunk!
Van esetleg különbség abban, hogy a különböző határon túli régiókban és a Magyarországon élő közönség hogyan éli meg a zenéjét?
– Úgy érzem, mindenhol megértik, amit közvetíteni szeretnék, megértenek engem, és nem tapasztaltam különbséget az értelmezésben. Ahol szeretettel fogadnak, ez mindenhol így van. Az idén is volt Budapesten egy csodálatos koncertem, tehát Budapesten is vannak értők, akiknek van szemük és fülük a zenémhez. Egyébként is én mindig azt kerestem, hogy miben hasonlítunk egymásra, és nem azt, hogy miben különbözünk.
Kegyelmi időszakon vagyunk túl, ami az anyaországi és a határon túli nemzetrészek viszonyát illeti. Meglátása szerint mit hozhat a kultúrában és más téren ez a jelenleg is zajló restart?
– Mi, magyarok a jég hátán is megélünk, és híres túlélők vagyunk. Arkhimédész görög matematikus, természettudós után szabadon ezt szoktam mondani: „Ne zavard a köreimet!”. Ahogy ő rajzolgatta a kis matematikai jeleit a porba, úgy írom én is a muzsikámat. Hátba lehet szúrni, de a dalok megmaradnak. Egyébként nem tartok a változástól, és abban egészen biztos vagyok, hogy az inga mindig visszaleng. Jómagam nem voltam sohasem óvatos a megfogalmazásban, gondolataim vannak, és azok elég határozottak. Nem mellesleg fáj, ha kocsmát csinálnak a szakrális és a történelmi épületeinkből. De én továbbra is teszem a dolgom, és szerintem a jelen korunk eseményei és kihívásai is kiforrják majd magukat idővel.
Mikor fedezte fel azt, hogy a muzsikáláson túl is van közlendője?
– Igazából maga a muzsikálás is ösztönszerű, nem tudatosan fogtam hozzá. A zene sokkal, de sokkal régebbi, mint maga az emberiség. Ezt a madarak éneke is bizonyítja, ők a dinoszauruszok rokonaiként több millió éve itt élnek. Az éneküket, a dallamaikat szépen „le is nyúlták” a legnagyobb zeneszerzők. Tehát ők sokkal régebb óta itt élnek, mint mi, és tovább is fognak itt élni, mint mi, emberek. Egyébként már öt-hat évesen a rádióból bizonyos muzsikát hallgatva megfordult bennem, hogy lehetne az jobb is. Kilenc-tíz évesen írtam meg az első zenémet. Ma is ösztönszerűen írok zenét, és énekelek, mint a madarak, sohasem akartam eget rengető témákkal foglalkozni, a hátamra venni nagy fájdalmakat, aztán mégis úgy alakult. A dalaim nagyon lassan érnek be, legalább 10–15 év, mire felfedezi őket a közönség. Például 2006-ban megírtam a Duna TV születésnapjára a Kézfogás című dalt, amit jóval később a Nemzeti összetartozás himnuszaként kezdtek el énekelni. Nyolc évvel ezelőtt arra gondoltam, hogy néhány iskola csatlakozhatna ahhoz az ötletemhez, hogy mindenki a saját lakhelyén, mégis együtt énekeljük el június 4-én, 11 órai kezdettel a Kézfogást. És hogy ezt akár meg is lehetne örökíteni videó formájában. Startból 219 iskola, óvoda, szeretetotthon, községháza jelentkezett. Tavaly már több mint 600-an jelezték részvételi szándékukat, főleg iskolák. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a pandémia alatt Kövér László házelnök úr megengedte, hogy a magyar Szent Korona mellett 15 csodás kisgyermekkel is elénekeljem ezt a dalt. Az idén Esztergomban 1000 gyermekkel volt szerencsém ugyanezt megtenni az esztergomi bazilikában. Mára a világ minden pontjáról küldenek június 4-ei videókat, az USA-tól Óceániáig, a Közel- és Távol-Keletről is. Ezt fel kell dolgozni, és igénylik, hogy feldolgozzam egy egésszé. Ez egy édes teher, az emberek bíznak bennem, az egyszerű fölvidéki magyarban. Kiválasztottak erre a feladatra. Ezt vállalom, de nem én akartam, és egyáltalán nem tudatosan indultam meg ezen az úton.
Jelenleg a koncertfellépései, a színházi munkái és az imént említett Kézfogás című dala köré épült kulturális összefogáson kívül milyen más projekteket valósít meg?
– A színházi produkciókban való zeneszerzés mellett valaki a közelmúltban ismét meghívott filmzenét is írni. Ezenkívül egy új szólólemezt is készítek a gyümölcsökről. Ez nem gyermeklemez lesz. A vidékünkön termő autentikus gyümölcsökben gondolkodom, almában, barackban, szőlőben. Lehet, hogy a gyermekkorom hatalmas családi gyümölcsösének emléke ihletett meg. Abban az almában megjelenik majd Ádám, Éva, Rómeó és Júlia, A kis herceg. Ehhez lassú latin zenei alap társul, nagyon szeretem ezt a zenei irányzatot. Több tehetséges zenésszel dolgoztam eddig, és örülök, hogy immár Tátrai Tiborral is van alkalmam. Régi vágyam teljesült ezzel. Ennek az együttműködésnek a részleteit azon a koncerten volt alkalmunk egyeztetni, amelynek a keretében kezdeményeztem, hogy legyen napja a magyar zenének is. Így ettől az évtől március 25-én, Bartók Béla születésnapján ünnepelhetjük meg a magyar zene napját. Az új lemezem bemutatója egyébként október 27-én lesz a Thália Színházban.
Van-e valamilyen más, mindezidáig megvalósítatlan célja a művészetek területén?
– Egy időben a festészet is nagyon közel állt hozzám. A főiskolán például figyelmeztetett a rajztanárom, hogy nekem festeni kell. De hát a zene vonzereje erősebb volt, és hétvégente elhúzott magához. Buliztunk, tánckart kísértünk. A koncert egyszeri, azonnali és megismételhetetlen élmény, a festészet nem az. Ettől függetlenül szeretnék még vele foglalkozni. Színházi terveim is vannak még, hatalmas, gyönyörű, kortárs magyar drámák. A szó legszebb és legnemesebb, még el nem használódott értelmében vett kortárs kifejezésre gondolok itt. Ugyanakkor úgy érzem, hogy sokkal több a tervem, mint amire az időm engedélyt ad.
Mi a helyzet a Ghymessel?
– A Ghymes most alszik, altatom, testvéremmel, Gyulával külön utakat járunk 37 év után. Neki is és nekem is rengeteg ötletem és tervem van, és már nem tudtuk összeegyeztetni az együttes fellépéseivel. Nyilván sokan számon kérik, hogy miért. Pedig nem vagyunk sziámi ikrek, nem nőttünk össze, most olyan vizekre eveztünk, ahol nem függünk a másiktól, mindenki kipróbálhatja magát önállóan is.
Hogyan múlnak a hétköznapjai?
– Nekem van egy munkám és hobbim, ami egyben a szerelmem is, az a zene és a költészet. És a munka után foglalkozok a hobbimmal. Ez a világom, ebben érzem magam jó. Elmegyek a stúdióba reggel, és estére megszületik egy dal. És ez maga a boldogság.
Nyitókép: Lakatos János felvétele



