Utazunk

Az utazás mára a mindennapok részévé vált –, és nemcsak a munkába, iskolába való utazásra gondolok, hanem a szórakozás, a világot látás szándékával végzett utazásokra is. Mindenki megy, mindenki siet valahova, és a kisgyerekes családok, köztünk a miénk is, megy, hogy élményeket gyűjtsön, hogy megkímélje a gyerekeket az unatkozás kínjaitól. Szoktam is mondogatni, hogy én ötéves koromig körülbelül öt vajdasági településre látogattam el, a nagyobbik kisfiunk pedig már most négy ország legalább húsz településére utazott velünk. Változik a világ. Ezúttal két utazást elevenítünk fel.

Még június elején a nyíregyházi állatkertbe utaztunk el. Az út előtt sokáig osztottunk, szoroztunk, mérlegeltünk, aminek a végén oda lyukadtunk ki, hogy most van a legmegfelelőbb időpont arra, hogy megnézzük az állatkertet, amiről több ismerősünk is csak szuperlatívuszokban beszélt. El is indultunk egy hétfői napon – Dodit aznap nem vittük oviba, mert előző héten ott valamilyen hasmenéses vírus tombolt, és nem szerettük volna, ha éppen az út előtt megbetegszik. Persze útközben anyuka egy kicsit bosszankodott, mert ezt is otthon hagytuk, meg azt is otthon hagytuk, de miután átértünk a határon, mindenki megnyugodott, a gyerekek elaludtak, anyuka is pihenhetett, és apuka is olyan zenét hallgathatott, amilyet akart. Persze Nyíregyháza nem a szomszédban van, útközben felébredtek a gyerekek, így szórakoztatni kellett őket, mert a táj egyáltalán nem volt szórakoztató, az eső az út egy részén zuhogott, az ablaktörlő nyikorgott, de kicsi kocsink megállíthatatlanul haladt úti célja felé. A szállodába érve kiderült, hogy azon az estén mi vagyunk az egyetlen vendégek, szóval kedvünkre hangolhatunk. Miután lepakoltunk, tettünk egy kört az eső után hűvösen szundikáló Sóstó környékén. Játszótér, jobban mondva játszóterek, világító szökőkutak, vízpart, kacsák – többre nem is volt szükségünk. Másnap pedig irány az állatkert – ami egy csoda, és mindenkinek látnia kell, nem mindennapi élmény, nem mindennapi látvány, és közben sokat tanultunk mi is, és a gyerekek is. Sokáig néztük a jegesmedvék úszkálását, ránk köszönt egy papagáj, besétáltunk az egzotikus madarak közé, elidőztünk a páviánok tanyájánál, a gyerkőcök fagyiztak is és sült krumpliztak is, Ádó aludt egyet közben, megtekintettük a fókashow-t, sőt Ádó még egy, a gondozók által használt golfkocsira is felkéredzkedett, és körülbelül nyitástól zárásig ott voltunk. Minden pillanatot igyekeztünk kihasználni, és rájöttünk arra, hogy mindaz, amit korábban hallottunk az intézményről, igaz. A szállodában reggelit is kaptunk, ami a kicsiknek külön élmény volt, persze nemcsak az étel miatt, hanem azon lehetőség miatt is, hogy az asztalok között, mellett igen jó futópályát lehetett kialakítani.

Nem sokkal később, körülbelül tíz nap múlva Szegeden keresztül Budapestre vettük az irányt. Első nap Szegedre utaztunk, ahol az ottani könyvheti programokon vettünk részt, jobban mondva, beleszagoltunk a hangulatba, majd a szállásunkra vonultunk. És ekkor jött az első élmény, liftezés a tizedik emeletre. Dodi egy kicsit félve lépett be a liftbe, de a karunkban elviselte. Másnap Szegedről már kora reggel vonattal indultunk Budapestre – egy újabb élmény, két és fél óra egy fülkés vonatban. Útközben útitársakat is kaptunk, de a gyerkőcök nem zavartatták magukat, étel és ital volt nálunk, ráadásul szórakozásra könyveket is vittünk magunkkal, mellé pedig, hogy érdekesebb legyen, új könyvekkel is felszerelkeztünk. Budapesten azután a városi buszra szálltunk fel, ami valami oknál fogva orrszarvú-járgánynak lett kinevezve. Megtekintettük a könyvheti forgatagot, persze csak annyira, amennyire a kicsik megengedték, hisz ők előbb egy szoborcsoportnál ragadtak le, majd miközben az édesanyjuk éppen a Sziveri-díjat vette át, átvonultak egy hatalmas platán alá, amit azután az ott lévő fadarabokkal fúrtak és faragtak, ezt követően pedig hódvárat építettek. Rövid barátkozás után már mentünk is tovább, ezúttal metróra szálltunk, ami egy újabb élményt jelentett számukra, és délután már a horgosi határátkelőn voltunk, ahol csak vártunk, vártunk és vártunk, és másfél órán keresztül csak vártunk. Így egy kicsit megkésve, de még talán éppen időben megérkeztünk egy szülinapi bulira, hogy ezzel véget is érjen a hétvégénk, és apuka szabadsága.

És itt még mindig nincs vége. Jött a kánikula, az afrikai hőkupola, ami miatt beszorultunk a házba, még medencézni sem volt kedve senkinek, azután jött a Dombos Fest, majd e hó második felében még jön egy Balatonozás... De erről más alkalommal...