2026. szeptember 25., péntek
CÍMLAPTÖRTÉNET

Gyerekkori álomból valóság

Turuc Réka lovasedző gondolatai a lovak különleges világáról

A topolyai Turuc Réka egészen fiatalkora óta foglalkozik lovaglással. Pályafutása során már több magyarországi és vajdasági lovardában is dolgozott lovasedzőként és belovaglóként, jelenleg a Kelebiai Ménesen foglalkozik mind a kezdőkkel, mind a versenylovasokkal. Amellett pedig, hogy másokat oktat, ő maga is gyakran vesz részt megmérettetéseken, amelyekről legtöbbször szép eredményekkel távozik.

Hogyan és mikor kezdtél el lovagolni, mi fogott meg téged benne?

– Anya azt mesélte, hogy már egész kicsi gyerekként, amikor cirkuszba vagy vásárba mentünk, mindig könyörögtem, hogy lovagolhassak legalább egy kört a pónin vagy a lovon. Aztán, amikor hét-nyolc éves lehettem, egy családi síelésről hazafelé ellátogattunk ismerősökhöz Olaszországba, és ott voltam először lovagláson, mert ennek az ismerősnek a lánya is lovagolt. Akkor kitaláltam, hogy én is lovagolni akarok, s onnantól kezdve a nagyapám vitt minden héten Kishegyesre, Moravicára, Kelebiára, aztán Temerinbe is. 2014-ben kezdtem el Zobnaticán lovagolni, és a nagy áttörést az jelentette. Tíz évvel ezelőtt ismertem meg az első saját lovamat, a jelenleg huszonegy éves Lorkót. Mindennap kimentem hozzá, ő lett a legjobb barátom. Szerintem az állattal való kapcsolat fogott meg ebben az egészben.

Hogyan lettél lovasedző?

– Kaposvárra jártam egyetemre, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem lótenyésztő, lovassportszervező agrármérnöki alapszakára. A képzés úgy működött, hogy az első félévben minden felvett diáknak lovagolnia kellett, ez alatt az idő alatt kiderült, közülünk ki az öt vagy hat legjobb lovas, akik tanulmányaikat lovasedzői szakirányon folytathatják. A többieket lovassportmenedzseri szakra osztották be, nekik a későbbiekben már nem kellett lovagolniuk. Nekem sikerült bekerülnöm a lovasedző szakirányra. Az egyetemen sok mindent megtapasztaltam: a képzés során nekünk kiosztott lovakról gondoskodnunk kellett. Nekem volt például egy idősebb lovam, és sokat tanultam tőle, és volt egy fiatalabb is, őt meg nekem kellett képeznem. Emellett persze jött velem Magyarországra a saját lovam is, vele a képzésen kívül kellett foglalkoznom, úgyhogy onnantól kezdve nem igazán voltak szabadnapjaim, az egyetem alatt alig jártam haza. A képzés végén, a szakmai gyakorlat előtt le kellett tennem egy vizsgát, amelyet a Magyar Lovas Szövetség szervezett, egy háromtagú bizottság előtt kellett bizonyítanunk elméletből, díjlovaglásból, díjugratásból és edzésvezetésből is. Aki letette a vizsgát, az válhatott edzővé. A szakmai gyakorlatomat a dinnyeberki lovardában kezdtem, körülbelül fél évet dolgoztam ott, aztán kaptam egy jobb ajánlatot, és fél évet egy másik istállóban dolgoztam Nagyatádon. Az államvizsga előtt felmondtam, és hazaköltöztem Szerbiába. 2023-ban Zobnaticán, tavalyelőtt pedig Kelebián kezdtem el dolgozni. Időközben Lorkón kívül lett egy fiatalabb lovam is, ők is költözködtek velem mindenhova.

A lovak hogy bírták a sok költözést?

– Ez a lovak személyiségétől függ, az én öreg Lorkómnak nagyon nehezére esett a szállítás, és nem is szerette a lószállítót. A második lovam, Lin teljesen rendben volt vele. Azóta egyébként van egy harmadik lovam is, Okos, de őt csak két éve vásároltam, amikor Zobnaticán dolgoztam.

Neked, mint lovasedzőnek, mi a feladatod a mindennapokban?

– Sok mindent csinálok, például oktatok, a kezdőktől kezdve a versenyzőkig mindenkit. De most például van egy lány, akit a Balkán-bajnokságra készítek fel, amely szeptemberben lesz Belgrádban díjlovaglásból, jelenleg ez a legnagyobb fókuszom.

Okos

Okos

Hogyan dől el, hogy egy ló iskolalóvá vagy versenylóvá válik?

– Az, hogy egy ló mire lesz alkalmas, nagyban függ attól is, hogy milyenek a fizikai adottságai és a mentális képességei. Számít az is, hogy ki foglalkozott vele korábban, hiszen a lovaknak is lehetnek traumáik, amelyeket egy életre megjegyeznek. Az a ló például, akit most szeretnénk vinni a Balkán-bajnokságra, egy csiszolatlan gyémánt volt, de nagyon együttműködő, szeret dolgozni és megfelelni a lovasnak. Ezzel ellentétben például az én kis Okosom annyira nem szeret dolgozni. A lovak olyanok, mint az emberek, ez is szépsége a munkának. Fontos azonban, hogy ha versenyzünk is velük, a ló jóléte a legfontosabb. Ő is egy élőlény, az egészségük fontosabb a tudásuk villogtatásánál.

Szeretsz-e te is versenyezni? Mióta jársz ilyen megmérettetésekre?

– Én 2018-ban kezdtem el versenyezni, akkor már 17 éves voltam, ami viszonylag késő. A lovam, Lorkó is kezdő volt, ő előtte egy iskolaló volt Zobnaticán. Ebben az időszakban egy ideig rendszeresen jártam Szegedre is felkészülni, utána, amikor megvettük Lorkót, a szegedi edző járt hozzám gyakorolni. Később egy újvidéki edzőt találtam magamnak, de vele a közös munka csak másfél évig tartott, mert az egyetem miatt elköltöztem Magyarországra. Számtalanszor tudtam azonban starthoz állni ott is, általában általam képzett lovakkal, ami mindig kedvesebb az ember számára. Amióta hazaköltöztem, Kelebián kezdtem el versenyezni Okossal díjugratásban és díjlovaglásban, fiatal ló kategóriában. Ebben az évben két versenyen indultunk, mind a kettőt megnyertük, de az idei célok között szerepel még az országos bajnokság is felnőtt kategóriában. Szeretek versenyezni, szeretem azt az adrenalint, izgalmat, amely ezzel jár, és szeretem megmutatni, mit tanítottam a lovamnak.

Milyen a kapcsolat egy lovas és a lova között?

– A kis hercegben van egy erre vonatkozó rész: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” Minél több időt töltesz egy adott lóval, az annál fontosabbá válik számodra. Lorkó mindig egy biztos pont volt az életemben, nem is az volt a fontos, hogy tudjon versenyezni, vagy hogy bármit is elérjünk együtt, hanem az, hogy ott legyen velem. A mai napig tudom, hogy megismer, tudja, hogy mikor jövök, minden mozdulatát ismerem, tudom, hogy hogyan fog reagálni. Már nem lovagolom rendszeresen, de a télen például feldobtam rá a kötőféket, szőrén felültem rá, és eldöntöttem, hogy sétálni megyünk a térdig érő hóban. Aztán végül vágtáztunk, olyan volt, mint a filmekben. Szerintem igazán csak a lovasok értik ezt az érzést, meg azt, hogy mennyire lehet szoros egy ilyen kötelék. Én egyébként minden állatot szeretek, és szeretek időt tölteni velük.

Miért jó szerinted a lovaglás, és ajánlod-e másnak is ezt a különleges életpályát, amelyet választottál?

– Aki lovakkal foglalkozik, az a velük járó kötelezettségek miatt felelősségteljessé és megbízhatóvá válik. A lovaglás emellett olyan érzést ad, amilyet szerintem semmi más nem. Az a munka viszont, amelyet én végzek, rengeteg lemondással jár, hiszen a lovak nem tudják, mikor van karácsony vagy vasárnapi ebéd. Úgy gondolom, ezt abnormális rajongás nélkül nem lehet művelni. Azonban ugyanannyi szépsége is van, mint amennyi nehézsége, hiszen örömet szerezhetek másoknak, és az állatokat is komfortossá tehetem. Nagyon kitartónak és céltudatosnak kell lenni ebben a szakmában, de ennél szebb hivatás szerintem nincsen. Általános iskolában, amikor megkérdezték, hogy mivel akarok foglalkozni, azt válaszoltam, hogy én a lószag után fogok menni, és ilyenkor meglepődve nézett rám mindenki, mert nem feltétlenül hitték el, hogy a lovaglásból meg lehet élni. De mégis meg lehet, és én nem is csinálnám másképp.

Magyar ember Magyar Szót érdemel

Nyitókép: Lorkó és Lin