„A nyugat-bácskai történeteket kell elmondanom”

A bácskertesi (kupuszinai) dr. Silling István író, nyelvész és néprajzkutató az ünnepi könyvhétre két szépirodalmi kötettel is jelentkezett. A Rablás a csatornán című regény a Forum Könyvkiadó Intézet, a Kallódó történetek című novelláskötet pedig a Hét Nap kiadásában látott napvilágot.

A szerzővel a könyvekről, a nyugat-bácskaiságról, valamint az élet és a művészet harmóniájáról beszélgettünk.

Az idén két kötettel is jelentkezett. Mindkettő rólunk, erről a tájról szól: ennek a vidéknek az emberei és történetei elevenednek meg bennük.

– Természetesen. A szépirodalmi könyveim meghatározóan nyugat-bácskai történetmesélések, ugyanis tiszta szívvel vallom, hogy nyugat-bácskai vagyok, és a nyugat-bácskai történeteket kell elmondanom, illetve szeretném elmondani. Azokat, amelyeket életem során hallottam, láttam, megéltem. Mindezek nélkül nem is volna ilyen – hogy úgy mondjam – gazdag életem, már ami az élményeket illeti. Ugyanis egy nagyon szegény sorból induló fiúcska voltam, aki odáig jutott, hogy el tudja mesélni mindazt, amit hetvenhat év alatt megélt.

Az interjú előtt családi történetekről is beszélgettünk, és elmesélte, hogy gyermekkorában alig volt könyv a házukban. Mi indít el egy kisfiút egy ilyen környezetben az irodalom, a könyvek és a nyelv felé?

– Könyv abban az időben itt, Kupuszinán kevés házban volt, így nálunk is. Még az iskola kezdete előtt a nagymamám, aki a háború alatt Magyarországra került, küldött egy könyvet, és az lett az első könyvem. Illetve volt a testvéremnek egy Kis katekizmus című vallásos könyve, de az megégett. A verseskötetet, amit kaptam, fejből megtanultam, a következő könyv is onnan érkezett. Később, amikor már iskolás voltam, és a könyvtár a rendelkezésünkre állt, állandóan hordtam haza a könyveket, olvastam. Vézna legényke voltam, tehát sem a kezem, sem a lábam, sem a fejem nem hajlott a sport felé, inkább az olvasás és a humán tárgyak vonzottak, azokból voltam kitűnő.

Mindig a könyvek voltak az elsők, vagy a versek, hiszen akkoriban még voltak memoriterek, amelyeket fejből kellett megtanulni. Ezeket nagyon könnyen megjegyeztem, és ha szerepelni kellett valamilyen állami ünnepen vagy rendezvényen, azt rendszerint rám bízták. Arra is emlékszem, hogy szerb verset kellett mondanom, mert a nyelvekből jó voltam. Nem csoda, hogy később a főiskolán szerb szakos lettem.

Amikor Zomborba, a műszaki középiskolába kerültem, a városi könyvtárban Bodor Klári néni már tudta, hogy nekem Jókait vagy Vernét kell adni, mert szeretem a jó történetmesélőket. Sorban adogatta a könyveket.

Könyvszerelmes lettem. Legénykoromban gyakran mondogattam, hogy ha egyszer katona leszek, írni fogok. Persze nem így alakult, mert mire katona lettem, már magyartanár voltam, és a tanítás foglalkoztatott. Egy magyartanár pedig akkor készül fel igazán a pályára, amikor leteszi az irodalmi vizsgáit, amelyekhez ötven-hatvan regényt, ugyanennyi verseskötetet és drámát kell elolvasnia. Így felkészülten indultam el ezen az úton.

Ezek szerint a nyelvészet és a pedagógia mellett a történetek is mindig bűvkörükben tartották. A helyi történetek különösen, hiszen levéltárosként is számtalan inspirációt gyűjthetett.

– Azt mondhatom, hogy a Kallódó történetek folytatása az előző novelláskötetemnek, a Bácskai emlékezéseknek. Annyiban különbözik tőle, hogy szinte kizárólag egyetlen témakör köré épül: ez pedig a másik nagy szerelmem, a képzőművészet. Ennek vonzereje már középiskolás koromban megmutatkozott a zombori kiállításokon, majd Újvidéken, egyetemistaként a tárlatokon. Itthon pedig a néprajzi tárgyakon megjelenő szépség és esztétikum ragadta meg a tekintetemet, és nem engedte el.

Az olvasmányélményeim is történetmesélő könyvekhez kötődnek, ezeket szerettem a legjobban, és ilyeneket írok én is. A Bácskai emlékezések és a Kallódó történetek mögött is a levéltári munkám szolgált alapul. Ez az új kötet a nyugat-bácskai képzőművészek életét és művészetét járja körül. Olyan emberekről írok, akiknek a neve már-már kallódik: néha még felcsendül, de jobbára hallgatnak róluk, vagy csak keveset mondanak.

Levéltárosként, zombori dolgozóként és Herceg János ismerőseként sokukat megismerhettem. Herceget olvasva rengeteg dologra ráláttam, később pedig személyesen is kifaggattam ezekről a művészekről. Ezeket az emlékeket próbáltam most felidézni, hogy ne kallódjanak el, hanem legalább ebben a könyvben megőrződjenek azok a művészek és alkotások, amelyek megérdemlik, hogy tudjunk róluk.

Mondana néhány példát?

– A könyvben nem mindig a valós nevek szerepelnek, és a történetek sem minden esetben valóságosak. A fikciónak is fontos szerepe van, de a képzelet mindig valós személyhez kötődik. Nem a saját nevükön szerepelnek, viszont velük történtek meg ezek az események, vagy megtörténhettek volna. Ezek tehát nem dokumentumírások.

Neveket is mondhatok. Ott van például Raichle Ferenc, Apatin nagy építésze, a bácskai szecesszió egyik meghatározó alakja. Az ő neve szerencsére nem kallódik, hiszen Szabadkán is jól ismerik, bár apatini volt. A másik apatini „hősöm” már más néven szerepel, de aki ismeri azt a környezetet, amelyben él, felismerheti, honnan való, sőt talán azt is, kiről mintáztam.

Ha már a felismeréseknél tartunk, térjünk át a „nyomozásra” is. Megjelent krimisorozatának új kötete, a Rablás a csatornán, amely – akárcsak a Szobrok a polc alól és a Képek és szeretők – ezúttal is bővelkedik kultúrtörténeti utalásokban.

– A harmadik könyvben is ugyanaz az egyik főszereplő, aki az első kettőben: egy zombori festőművész, aki kiváló ismerője a képzőművészetnek. Bár maga nem lett nagy művész, polgári környezete szerette és becsülte, sokan pedig az ő segítségével kerültek közelebb más alkotókhoz.

Egy hajó úszik a Ferenc-csatornán, értékes rakománnyal. Már a címből is sejthető, mi történik vele, de a hajón nemcsak műalkotások vannak, hanem egyéb is. A történet másik szálát egy idős, nyugat-bácskai értelmiségi mesélte el nekem nagy szeretettel és ragaszkodással. Nem szeretném elárulni, pontosan kiről vagy miről van szó, de a nyugat-bácskai olvasó rá fog ismerni.

Ez tudatos ködösítés, mert nem akarok elszakadni Nyugat-Bácskától. Ez az én hazám, a szülőföldem. Minden, ami jó vagy rossz, itt történt velem, illetve velünk. Azokkal is, akik itt maradtak, és azokkal is, akik elmentek, de ma is nyugat-bácskainak érzik magukat.

Mindkét kötet külalakjában is igényes, szép kiadvány. A regényt ezúttal is Pesti Emma képzőművész alkotásai illusztrálják, a novelláskötetet pedig Kanyó Ervin grafikái teszik teljessé. Mit jelent az Ön számára a harmónia, akár a képek, akár az élet vonatkozásában?

– Azt, hogy harmonikusan élhessek együtt a művészetekkel. Ha már ennyire megszerettem az irodalmat, ugyanilyen fontos szerepet töltenek be az életemben a képzőművészeti alkotások is. Az is hozzátartozik ehhez a harmóniához, hogy a családban festő is van, a feleségem, Silling N. Mária szép pasztellképeket készít. Mindez együtt teszi teljessé az életemet. Ha néhány hónapig nem jelenik meg új könyv – nem feltétlenül az enyém, hanem bárkié –, már hiányérzetem van, mert olvasnék valami újat.

Olvasom a folyóiratokat, a bennük megjelenő szépirodalmi és helytörténeti írásokat, várom az új vajdasági könyveket, és a szerb irodalomból is szívesen olvasom Dragan Velikić műveit, amelyeket Bognár Antal fordít magyarra.

Ugyanilyen fontosak a kiállítások és a színház is. Ha magyar nyelvű előadás érkezik Zomborba, vendégszerepel a szabadkai társulat, esetleg a bajaiak, azt is megnézzük.

Összefoglalva: az irodalom, a képzőművészet és a drámaművészet mind fontos része az életemnek, mert így érzem azt teljesnek. A családom is ehhez kapcsolódik: a lányom, dr. Silling Léda néprajzkutató lett, sikeresen folytatja azt a munkát, amelyet én kezdtem el. A kisunokám néptáncol, márpedig a tánc is művészet, a néptánc pedig nekünk, néprajzosoknak különösen az. Itt a harmónia valóban szinte teljes egészében megjelenik.

Talán már csak az utazás hiányzik, hogy új élményekkel gazdagodjunk. Idősen ugyan már nem történik velem annyi minden, de az emlékekben gyakran feldereng, milyen volt például Pulában az Arénát látni, vagy Rovinjban felmenni a Szent Eufémia-templom tornyába – hallottuk a szerzőtől.

Dr. Silling István két új kötete már elérhető a Forum Könyvkiadó és a Hét Nap kiadásában. Az ősz folyamán az olvasók több vajdasági könyvbemutatón is találkozhatnak vele, amelyeken nemcsak új könyveiről, hanem azokról a nyugat-bácskai történetekről is mesél majd, amelyek – ahogyan ő fogalmazott – egész életében elkísérték, és amelyeket fontosnak érez továbbadni.