Azt feltételeznénk, a szexuális nevelés valami olyasmi, amiről elég lesz akkor beszélni, amikor a gyerekeink belépnek a kamaszkor előszobájába, ám a valóság az, hogy érdemes már sokkal korábban belevágni. Ebben a korai életszakaszban a szexuális nevelés nem azt jelenti, hogy a szexről beszélünk, inkább azt, hogy olyan eszközöket adunk a gyermekeink kezébe, amelyek később megkönnyítik a szexuális nevelés következő lépcsőfokainak megugrását. Ilyen eszközök és ismeretek lehetnek a testrészek anatómiailag korrekt megnevezése, annak a hangsúlyozása, hogy mondhatunk nemet bármilyen közeledésre, vagy hogy a testünk felett nem rendelkezhet rajtunk kívül senki. Az UNICEF ajánlása alapján három nagyon egyszerű dolgot is tehetünk annak érdekében, hogy gyermekeinket nagyobb biztonságban tudhassuk: megtanítani nekik, hogyan alkalmazzák a fehérnemű szabályt, elmagyarázni nekik és megértetni velük a jó és rossz titkok közti különbséget, valamint felmenteni őket a kötelező puszik alól.
Miért nem érdemes erőltetni a puszit?
Legyen szó arról, hogy mi megyünk vendégségbe, vagy hogy vendégek jönnek – olykor nem is vendégek, rokonok, közeli családtagok – bevett szokás, hogy puszit adunk. Nekünk talán fel sem tűnik a kézfogás, a puszi vagy egy ölelés, a kisgyermekek azonban gyakran megmakacsolják magukat, s csak azért sem adnak pacsit, éppen azért se hajlandóak arcon puszilni az ismerőst, a nagybácsit vagy a nagymamát. Mögénk húzódnak, kerülik a tekintetünket, a fejüket is elfordítják, lopva pillantanak a puszit követelő felnőttre. Mi meg állunk ott értetlenül, hogy de most miért nem, ha máskor igen, vagy ha eddig nem, hát most már elég nagy hozzá, hogy megértse, illene szépen eleget tenni azoknak az elvárásoknak, amelyeket mások támasztanak velünk szemben. Azon viszont csak kevesen gondolkodnak el, vajon tényleg illene-e, s vajon tényleg helyes-e így.
Egy kisgyermek számára nehezen értelmezhető a konszenzus fogalma, ráadásul a másik fél együttműködése és tiszteletteljes viselkedése is elengedhetetlen ahhoz, hogy megvalósulhasson a határhúzás. Azt azonban már korán meg tudjuk velük értetni, hogy a testük felett igenis jogukban áll rendelkezni, méghozzá úgy, ha például nem kényszerítjük őket bele olyan kiszolgáltatott helyzetekbe, mint amilyen a kötelező puszilkodás is. Ahhoz ugyanis, hogy valakinek puszit adjunk, vagy hogy valakitől elfogadjuk a puszit, be kell lépnünk, vagy be kell engednünk a másikat abba az igen intim térbe, amin belül már érezzük egymás illatát, testhőjét, ahol már fizikai kontaktus létesülhet. Ebben a 0-tól 15 centiméterig terjedő intim zónában, adott esetben érezhetjük úgy, hogy sérülnek a testi határaink.
El kell felejtenünk azt a mélyen berögzült meggyőződést, hogy a puszi vagy ölelés alanyi jogon jár. Ebben a kontextusban ugyanis igazából mindegy, hogy a családtag, rokon vagy ismerős mennyire közeli vagy távoli. Nem rendelkezhetünk ilyen módon a gyermekünk teste felett, mert ha arra kényszerítjük, hogy akarata ellenére is megpusziljon, megöleljen valakit (vagy szerepeljen mások előtt), nem egy kedves és jól nevelt, hanem egy megalkuvó és meghunyászkodó felnőtté formáljuk őt. Ha akarata ellenére kell közel engedjen magához embereket, azzal azt erősítjük benne, hogy nem ura a saját testének, valamint, hogy mások igényeinek kielégítése előbbre való a saját testi és lelki jólléténél.
Az sem releváns, mi az oka az ellenállásnak, van-e egyáltalán ok mögötte. Előfordulhat, hogy nem azért nem akar puszit adni egy gyerek, mert rossz illatú, izzadt, ijesztő vagy ismeretlen személyről van szó, az is lehet, egyszerűen csak nincsen hozzá kedve. Nagyon fontos, hogy szülőként a gyermekünk mellett álljunk ki, és hangsúlyozzuk, nem lesz attól se kevesebb, se rosszabb, se kevésbé tisztelettudó vagy szerethető, ha határokat húz maga köré. Azzal, hogy lehetőséget adunk a gyermekeinknek arra, hogy saját maguk döntsék el, kit és mikor engednek be a személyes terükbe, tulajdonképpen azt tudatosítjuk bennük, hogy rajtuk kívül senki másnak nincs joga rendelkezni a testük felett, sem most, amikor kisgyermekek, sem később, amikor felnőnek. S ez alól mi, szülők sem lehetünk kivételek. Figyelnünk kell gyermekeink jelzéseit, s tiszteletben tartani, ha az adott pillanatban számukra nem komfortos a közeledésünk. Ugyanakkor ne felejtsük el őket biztosítani arról, hogy amikor szükségük van ránk, ott vagyunk. Ezzel tulajdonképpen szavak nélkül tanítjuk meg nekik, hogyan tudunk tisztelettel és megértéssel jelen lenni a másik személyes terében anélkül, hogy közben megsértenénk a határaikat.
Arra ugyan nem emlékszem, hogy gyermekként akaratom ellenére adtak volna puszit vagy vettek volna ölbe, nem emlékszem, hogy valaha is kényszerítettek volna olyasmire, amihez egyszerűen nem volt gusztusom vagy kedvem, de nagyon is emlékszem arra a néhány alkalomra, amikor kiskamaszként, fűtve a kamaszkori merészségtől, elkezdtem nemet mondani dolgokra. Emlékszem, mert nem lehetett következmények nélkül elutasítani embereket. Emlékszem az értetlenkedésre, a sértődésre, amelyek a visszautasítást követték, s emlékszem a bennem duzzadó bűntudatra, az érzésre, hogy a saját igényeimet előtérbe helyezni, határt húzni nem természetes védekezés, hanem tiszteletlenség és önzőség. Pedig a valóság az, hogy a testünk határai lelkünk elsődleges védvonalai. A testünk a miénk, és jogunkban áll nemet mondani érintésekre, közeledésre, gyermekként éppen annyira, mint felnőttként. Védjük most gyermekeinket, hogy ne váljanak belőlük bűntudat alatt roskadozó felnőttek, akik önzőségnek csúfolják az öngondoskodást. (Forrás: www.megelozes.unicef.hu)
