A topolyai Dudás Kata a Szegedi Tudományegyetem elsőéves nyelvészdoktorandusza, korábban ugyanebben az intézményben szerzett alap- és mesterdiplomát magyar nyelvből és irodalomból. Az egyetem és a munka mellett azonban életében jelentős szerepet tölt be a néptánc és a népi ének, tehetségét pedig számos elismeréssel jutalmazták az évek során. Legutóbb a szegedi TALENT ösztöndíj arany minősítésű kitüntetését kapta meg, nemrég pedig egy önálló énekes estet is tartott.
Gyermekkorod óta foglalkozol néptánccal és énekléssel. Hogyan kezdődött ez a szenvedély, és hogy maradt ennyi éven át az életed része?
– Az egész óvodás koromban kezdődött. Abban az időben gyakran mentek az oktatók népszerűsíteni a topolyai néptáncoktatást, a közegemben is sokan elkezdtek járni rá, köztük én is. Először a táncpróbákra hordtak a szüleim, de a tánccsoport keretében kialakult egy lányokból álló énekcsoport, amelynek én is tagja voltam. Általános iskolás koromban egyébként asztaliteniszezni is jártam, de nyolcadik osztály végén döntést kellett hoznom arról, hogy melyik hobbit választom a kettő közül, mert mindkettő nem fért volna bele már az időmbe. Annak, hogy a néptáncot választottam, az egyik oka az volt, hogy azzal együtt az éneklés is megmaradt afféle plusztevékenységnek, de szerintem az is közrejátszott, hogy több ismerősöm volt a néptánccsoportban, mint asztaliteniszen. Azóta pedig már annyira fontos része az életemnek a tánc és az ének, hogy egyszerűen már nincs is más út, csak az, hogy ezeket minél tovább űzzem.
Hogy fejlődött ki a csoportos éneklésből a szólóéneklés?
– A pontos folyamatra nem emlékszem, de valószínűleg Kisimre Szerda Anna, aki egyben énektanár és a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ vezetője is, az énekcsoporton belül egy-két szólórészt adott a jobb énekeseknek, köztük nekem is, aztán pedig felajánlotta, hogy készít nekem egy dalcsokrot, és megnézzük, abból mi sül ki.
Más-e szerinted a népi művészeti ágakkal foglalkozni, mint az ének és a tánc bármelyik másik formájával? Téged miért pont ez fogott meg ennyire?
– A népi tánc és zene a hagyományőrzés egy formája, amely azért fontos, mert a hagyományaink segítenek abban, hogy saját magunkat is megértsük. Önkifejezés szempontjából azonban nem gondolom, hogy a népi ének vagy tánc más lenne, mint annak bármelyik modern változata, mindenkit más stílus szólít meg, és más csal ki érzéseket belőle. Másik táncot én sosem próbáltam, mivel otthon, édesapámnak köszönhetően, olyan ingereket is kaptam, amelyek a népi vonalat erősítették bennem. Ő egyébként szintén művész ember volt, és többek között népzenét is hallgatott.
És te a szabadidődben is népzenét hallgatsz?
– Sokféle zenét hallgatok, nagyon sok népzenét is – legyen az autentikus zene vagy feldolgozás. Nekünk ez igazából házi feladat is, amelyre a tánctanárom, Kisimre Árpád mindig felhívja a figyelmem.
Rengeteg fellépés és verseny van a hátad mögött, és már sok díjat is kaptál. Vannak-e ezek között olyanok, amelyek fontosabbak számodra, mint a többi, amelyek meghatározó mérföldkövei voltak a pályádnak?
– Annyi ilyen van, hogy hirtelen nem is tudom, melyiket emeljem ki a legszívesebben. Ha a közelmúltat nézem, egy tavalyi példát mondanék, amikor elnyertem az egyetemen az Év Művésze díjat. Ezt hatalmas elismerésként éltem meg. Fontos esemény volt még, amikor Csonka Ferenc felkért, hogy a zenekarával énekeljek, ez egy új impulzus volt, amelyet mindig is szerettem volna kipróbálni. Nagyon jóleső érzés, hogy Csonka Ferenc érdemesnek tartott, illetve tart engem erre. Továbbá 2024-ben volt lehetőségem énekelni a Parlamentben is Budapesten, ez is nagy megtiszteltetés volt.
Van benned izgalom a fellépések előtt?
– Még mindig nagyon izgulok a fellépések előtt, sokszor remeg a lábam, és visszatérő rémálmom, hogy a színpadon elfelejtem a dallamot vagy a szöveget. Egyébként már van annyi rutinom, hogy ha össze is keverem a szöveget, hirtelen ki tudok találni más szavakat, amelyek szótagszám alapján beillenek az adott dalba, de mégis mind a mai napig van, hogy végigizgulom a fellépést.
Korábban egyébként a Szép magyar beszéd versenyen is kipróbáltad magad, és két Kazinczy-érmet is szereztél. Ez az irány honnan jött?
– Igazából azt is a Kodálynak köszönhetem, hogy középiskolában kijutottam a győri megmérettetésre, mert náluk volt a vajdasági forduló, egyetem alatt pedig az egyik ottani oktatóm ajánlotta, hogy próbáljam meg. Nagyon szeretek olvasni, és régen egyébként szavalni is jártam, de azt is nagyon sokan művelték akkor.
Az egyetemen doktoranduszként népdalok szövegeit vizsgálod. Mi a kutatásod témája?
– A kutatásom a diskurzusjelölőket vizsgálja a népdalokban, amelyeket a köznyelven töltelékszavaknak is szokták hívni. Olyanok értendők ez alatt mint a hát, hej, de, na – ilyenek sűrűn előfordulnak a népdalokban. Azt kutatom, hogy ezekben van-e valamilyen szabályszerűség, illetve hogy az eredeti gyűjtésekben az adatközlők hogyan éneklik ezeket a szavakat, és a kották lejegyzői hogyan írják le őket ahhoz képest, sikerül-e megörökíteni az eredetileg közvetített érzelmet.
A heted egyik felét Szegeden, a másikat Topolyán töltöd. Hogy tudod összeegyeztetni a táncot és az éneklést az egyéb teendőiddel?
– Az éneket itthon is lehet gyakorolni, sőt, az énektanárommal, Szabó Annamáriával online szoktunk énekelni videóhívásban, ezzel kapcsolatban így nincs probléma. A tánc szempontjából viszont kicsit hátrányos a helyzetem, mert a Cirkalom táncegyüttes, amelynek én is tagja vagyok, hétfőn, csütörtökön és pénteken is próbál, én pedig csak a pénteki próbákra tudok járni. Az összeegyeztetés áldozatokkal jár, szervezést és jó időbeosztást igényel, de kivitelezhető a kettő egymás mellett. Én egyébként azt vallom, mindenkinek arra van ideje, amire szakít.
Mit gondolsz, a jövőben milyen szerepet fog betölteni az életedben a néptánc és az éneklés? Inkább ezzel szeretnél foglalkozni, vagy a nyelvészeten lesz a fókusz?
– Mivel a két dolog eddig is megfért egymás mellett, úgy gondolom, a jövőben is kivitelezhető lesz ezeknek a párhuzamos folytatása. A doktorit azzal a céllal csinálom, hogy egyetemi oktató lehessek, vagy ha nem is, akár középiskolában vagy máshol taníthassak. Emellett szerintem belefér majd néha, hogy próbáljak vagy fellépjek. A doktori keretében egyébként következő félévtől már órákat is tartok, a tanítás és a népi vonal pedig ott ér össze az életemben, hogy nem régóta óvodás kislányokat tanítok énekelni.
Idén is részt vettél a Gyöngyösbokrétán és a Durindón. Milyen élményekkel tértél haza ezekről a rendezvényekről?
– Szombaton a táncosokkal volt fellépésünk, vasárnap volt egy szólóének-produkcióm, aztán pedig a lánykórussal, a Hétmező énekegyüttessel énekeltem. Fárasztó volt, de szeretem, nem hagynám ki egyiket sem. Az esemény persze közösségi élményt is nyújt, már csak azért is, mert a kodályosokkal megyek, akik mára már a barátaim.
Mit gondolsz, milyen szerepet tölt be a mai világban a népdal és a néptánc? Igénylik-e az emberek?
– Úgy érzem, hogy a néptánc és népi ének ma a reneszánszát éli, és a mindennapokban is egyre népszerűbbé válnak. A zenei feldolgozások, a népzenei koncertek is elég széles kört megszólítanak mostanában, és szerintem az öltözéken is gyakran megjelennek a népi motívumok. Tehát szerintem ennek nagyon is megvan a helye a mai világban.
Nyitókép: Lakatos János
