Az első gyermekem érkezése előtt temérdek gyerekneveléssel kapcsolatos könyvet olvastam arról, hogyan is kell jól csinálni a szülőséget. Persze tisztában voltam azzal, nem ezen áll vagy bukik a dolog, de némiképp megnyugtatta a lelkiismeretem – megtettem mindent annak érdekében, hogy kedvező pozícióból vágjak neki a feladatnak. Aztán nyilván igen hamar rájöttem arra, hogy ahány könyv, annyi meggyőződés, s végső soron bizony nekem kell kiválasztanom a számomra tetsző utat, nekem kell eldöntenem, melyik az a nevelési irányzat, ami egyezik az értékrendemmel, a céljaimmal, és persze a vérmérsékletemmel. Bizony, a vérmérsékletemmel, mert akarhatok én végtelenül türelmes, minden érzelmi viharban nyugalmat árasztó szülő lenni, ha természetemnél fogva nem vagyok rendkívüli türelemmel megáldott ember. Egy dolog mégis váratlanul ért: mennyire meg tud mindent nehezíteni, ha a szülőséggel egyedül nézünk szembe, ha a párunkon kívül nincs senki, aki segítene, ha hiányzik a falunk.
It takes a village to raise a child, tartja az angol mondás, azaz egy egész falu szükségeltetik egy gyerek felneveléséhez, s ennek a mondásnak a súlyát csak az érzi igazán, aki nem rendelkezik azzal a bizonyos faluval. Azt persze tudtam, hogy a rokonok és barátok közelsége mennyit nyom a latba egy olyan érzékeny időszakban, mint amilyen a gyermek érkezése egy családba, de nem érthettem, mennyire sokat, s mire megértettem, már késő volt bánkódni amiatt, hogy az év nagy részében bennünket bizony nem vesznek körbe segítő kezek. Valahol akkortájt olvastam Michaeleen Doucleff Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? című kötetét, melyről volt már szó itt, az Anyasarok hasábjain. Emlékszem, hogy felfortyantam Michaeleen tanácsán: ha nincs falud, építs magadnak. Persze, könnyen beszél ő, gondoltam, aki egy kisvárosi környezetben él, ahol a szomszédok ismerik egymást, ahol nem cserélődnek évente, vagy akár néhányhavonta az emberek, s ahol, nem utolsósorban, mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli. Michaeleen-nel azért más a helyzet, gondoltam, az általa felkeresett, és követendő példaként bemutatott közösségekről nem is beszélve.
Olyan közösségek bölcsességeiről és gyereknevelési szokásairól tudósít ugyanis könyvében, ahol a „falu” nagyon erősen jelen van a családok életében, ahol még valódi, létező és lélegző közösségekről beszélünk, ahol egy gyermek nem egyedül és kizárólag a szülők terhe és felelőssége, hanem közösségi erőfeszítés. A szerző csak a kötet vége felé látja be, hogy a mai modern világban ezek a gyereknevelési stratégiák nem fognak pontosan ugyanígy működni, hiszen megváltoztak a szokásaink, más az életünk ritmusa, és teljesen mások a lehetőségeink. Ugyanakkor azt vallja, ezek a közösségi praktikák kisebb-nagyobb változtatásokkal viszonylag jól beépíthetők az életünkbe. Például, ha nincs „falunk”, ha nem vesz bennünket körül egy erős és támogató közösség, amilyen egy nagy család lenne ideális esetben, akkor építsük meg a saját falunkat a saját magunk által kiválasztott emberekkel. Az ötlet nem forradalmi, nem csak Michaeleen javasolja ezt kezdő szülőknek, Esther Perel világhírű belga-amerikai pszichoterapeuta és párkapcsolati szakértő is pontosan ugyanezzel a tanáccsal áll elő. Csakhogy falut építeni – képletesen vagy szó szerint – nem kevés idő, és nem kis erőfeszítés.
Emlékszem, nagy hatással volt rám Doucleff könyve, nemcsak a rendkívül lebilincselő történetek, valamint a hibátlan és nagyon intelligens okfejtései miatt, hanem elsősorban azért, mert tényleg megnyugtatott afelől, hogy nem bennem a hiba, ha egyedül nehéznek találom a szülőséget – nem bennem a hiba, hiszen az emberiség hosszú évezredek óta tartó folyamatos fejlődése során korábban még soha nem volt ennyire magányos feladat gyereket nevelni. A gyereknevelés ugyanis minden bennünket megelőző korban csoportos vállalkozás volt, amihez egy egész közösség összefogására, egy egész falura volt szükség: közös feladat, megosztott felelősség, nem pedig egy vagy két személyre szóló megbízatás, mint ahogyan manapság a legtöbb szülő neveli a gyerekét. Hiába azonban az okos és intelligens okfejtés, mert mi van akkor, ha nemcsak hogy falunk nincs, de a közösség, amiben élünk, állandó jelleggel változik, a bennünket körülvevő emberek cserélődnek? Hogyan építsek saját falut, ha az építőanyag semmivé válik a kezeim között?
A nagyvárosi élet rohanó hétköznapjaiban rendkívül nehéz megállni és szoros kapcsolatokat kialakítani. Nem tartottam elképzelhetőnek, hogy nekem egyszer lesz egy fogadott falum itt, Brüsszelben, ahol szinte minden szomszédnak más az anyanyelve, ahol rotálódnak a lakótársak, ahol senki sem állapodik meg igazán hosszú időre. Az idén éreztem először, hogy végre kicsit fellélegezhetek. Nemcsak azért, mert a gyerekeim nagyobbak lettek, bár kétségkívül ez is közrejátszik, hanem azért is, mert az elmúlt években végre elég tartósak voltak az „építőelemek”, és szilárd a „kötőanyag”. Az elmúlt évben végre sikerült, ha nem is saját falut, de egy kis utcát építenem magam köré, pontosan ugyanúgy, ahogyan azt Doucleff és Perel is javasolja. Van szomszéd, akivel váltásra visszük a gyerekeket különórákra, szomszéd, aki vigyáz a gyerekemre, akinek vigyázok a gyerekére, ha nem jelenik meg a bébiszitter. Olyan ismerős is van, akivel lent hagyhatom az utcán a gyerekem, amíg belépek a lakásba a bent felejtett kabátért, s olyan is, aki a gyerekem mellett marad, ha véletlenül késve érnék oda érte a különórára. Lett egy kis közösségem, és bár tényleg aprócska, nem is mindig áll rendelkezésre azonnal, de van, és amíg tart, ennek bizony örülni kell.
