Pál István – Szalonna neve mára fogalommá vált a magyar népzenében. Egyszerre virtuóz muzsikus, elhivatott gyűjtő és karizmatikus színpadi személyiség. A Liszt Ferenc-díjas prímás évtizedek óta járja a Kárpát-medencét, hogy felkutassa és továbbadja a hagyományos muzsika legértékesebb darabjait. Koncertjein a Kárpát-medence dallamai lüktető, jelen idejű történetekként elevenednek meg. Nem véletlen, hogy Szalonna generációk számára vált a magyar népzene egyik legfontosabb nagykövetévé. A neves és népszerű magyar népzenésszel tornyosi fellépése előtt beszélgettünk.
Istvánt már egészen kicsi korában megigézte a népzene: a szülei is zenészek voltak, édesapja lakodalmakban muzsikált Kárpátalján, a táncházmozgalommal pedig hat-hétéves korában ismerkedett meg.
– Magyarországról népzenegyűjtők érkeztek hozzánk, és én is elmehettem édesapámékkal. Alkalmam volt látni azt a világot, hogyan művelik a népzenét az otthoni muzsikusok. Lenyűgözött az a hihetetlen energia, amellyel ezeket a dallamokat játsszák, és szép lassan én is belecseperedtem ebbe a világba. Tizenkét éves koromban édesapámmal és már a saját zenekarommal vettem részt egy magyarországi népzenei táborban, és ott kezdtük el a komolyabb népzenei tanulmányokat. Ezt követően a debreceni református kollégiumba jártam, ahol még közgazdásznak készültem, de körülbelül tizenöt-tizenhat éves koromban kristályosodott ki bennem, hogy népzenével szeretnék foglalkozni. Elkezdtem gyűjteni, muzsikusokhoz, köztük az idősebb hagyományőrző generáció képviselőihez, valamint a táncházmozgalom emblematikus alakjaihoz jártam el tanulni.
A zenekarával együtt tavaly ünnepelték fennállásuk 20. évfordulóját. Kérem, röviden összegezze ezt az elmúlt két évtizedet a zenekar életében.
– Ezt egyáltalán nem lenne könnyű összefoglalni, mert erről akár egy komoly könyvet is írhatnánk. A lényeg talán az, hogy a mikrobuszban összenőttünk a sok közös utazás során. Hála Istennek, a zenekar minden tagja azért csinálja ezt, hogy örömet szerezzen az embereknek, és megőrizzen valamit egy olyan világból, amely fontos emberi értékeket hordoz. Szeretnénk átadni azt, hogy mennyire fontos a közösségi együttlét, ugyanis a népzene által az ember nemcsak muzsikálni és szórakozni tanul meg, hanem magyarul énekelni, és kortól függetlenül egymást tisztelni.
Aki ennyi időt tölt együtt, az megtanulja azt is, hogyan legyen toleráns a másokkal szemben. Amikor fáradtan, akár tizenhat-tizenhét órás utazás után állunk színpadra, és együtt muzsikálunk, ugyanaz az öröm van bennünk, mintha aznap reggel frissen ébredtünk volna. A zenekar húsz éve kitart, és ez alatt az idő alatt nagyon kevés tagcserénk volt, és ezek sem konfliktusok miatt történtek: például Unger Balázs barátom azért lépett ki, mert saját zenekart szeretett volna alapítani, a Cimbalibandet, és egy másik zenei irányba indult el. Ez teljesen természetes dolog. Nálunk a zenekarban mindig az volt a fontos, hogyan tudunk minél több örömet szerezni a muzsikánkkal, miközben valamilyen értéket is közvetítünk.
Nemrég mutatták be a magyarországi filmszínházakban, illetve határon túlon is a Magyar menyegző című filmet, amely egyben az első magyar néptáncfilm, és amelynek ön volt a zenei rendezője. Milyen népzenei csokrokat válogatott az alkotáshoz?
– A film lényegében egy falunak, egy tájegységnek – a kalotaszegi Mérának – a kultúráját öleli fel, a viseleteit, gasztronómiáját és hagyományait mutatja be. A Kárpát-medence kulturális gazdagságát nézve a vajdasági Óbecsétől Kassán és Beregszászon át egészen Szlavóniáig vagy akár a szlovén területekig sok helyen lehetne hasonló filmet készíteni a lakodalmi szokásokról, és nagyon örülök, hogy egy ilyen alkotás megszületett.
A zene összeválogatása egyáltalán nem volt könnyű feladat, hiszen óriási mennyiségű anyag áll rendelkezésre. A filmben a lakodalmi zenéktől a különféle szokásdallamokig sok minden szerepel. Ahhoz, hogy egy lakodalmi szertartást teljes egészében bemutassunk, akár negyven-ötven órás filmeket is készíthetnénk. A kalotaszegi repertoárból igyekeztem olyan szerethető és közismert dallamokat kiválasztani, amelyek egyrészt a hetvenes-nyolcvanas években is felcsendültek, másrészt a régi és az új stílusú dallamok is megjelennek – olyanok, amelyeket Mérában élő muzsikusok is játszottak. Ugyanakkor az is könnyebbé tette a munkát, hogy erdélyi muzsikus nagycsaládok leszármazottjai is szerepelnek a filmben, és a táncosokkal együtt igyekeztünk úgy muzsikálni, mintha valóban lakodalomban volnánk.
Gergely Árpád felvétele
Néhány évvel ezelőtt a zenekarával megalapították a kárpátaljai népzenei képzést. Milyen visszajelzésekre talált a kezdeményezésük?
– Meg kell mondjam őszintén, hogy a kárpátaljai és a vajdasági magyarokat egy kicsit sorstársaknak tartom. Nemcsak azért, mert jó kapcsolatban vagyunk a Kárpát-medence minden magyar közösségével, sőt a diaszpórával is, hanem mert a sorsunk sokszor hasonló módon alakul, akár ha a jelenleg Kárpátalján zajló háborút is nézzük. Ugyanakkor kevesen vagyunk, de összetartunk, kapaszkodunk egymásba, és van bennünk egy erős megtartó erő, mert megtanultunk túlélni. Ez a vajdasági és a kárpátaljai magyarokra egyaránt igaz.
Azért tartottam fontosnak a képzés elindítását, mert mindig hallgattam, hogy milyen is a táncházmozgalom Kárpátalján, és kicsit szégyelltem is magam, mert láttam, hogy Vajdaságban, Erdélyben vagy a Felvidéken mennyire jól működnek a népzenei együttesek. Kárpátalján viszont sokáig a szovjet időkből örökölt, úgynevezett Mojszejev-stílus (a szovjet néptánc-színpadi stílus egyik legismertebb formája, amely a világhírű koreográfus, Igor Mojszejev nevéhez kötődik. A XX. század közepén alakult ki, és alapja az autentikus néptáncok színpadi, virtuóz, teatralizált feldolgozása – a szerző megjegyzése) volt a meghatározó, és emiatt a táncházmozgalom nehezebben tudott gyökeret verni. Ezért összegyűjtöttünk kétszáz pedagógust – zenészeket, táncosokat, énekeseket –, akik évekig havi rendszerességgel jártak haza tanítani. Elindítottuk a képzést, és négy-öt év múlva már hét-nyolc táncház működött Kárpátalján, az együttesek pedig gombamód szaporodni kezdtek. A Csoóri Alap támogatásának köszönhetően hangszerek és viseletek is kerültek a közösségekhez, a gyerekek pedig tanulni akartak. Óriási büszkeséggel tölt el, hogy még a háborús helyzetben is kilencven fiatal vesz részt egy népdaléneklési versenyen. Ez azt mutatja, hogy erős közösségmegtartó erő alakult ki, és ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy Kárpátalján is beszélhetünk táncházmozgalomról.
Ön szerint melyek a legfontosabb dolgok, amelyeket át kell adni a fiatal népzenészeknek, és miképpen látja a népzene jövőjét a fiatal generációk körében?
– A fiataloknak, akiket én is tanítok, mindig azt próbálom átadni, hogy ezt a zenét jó csinálni, mert közösséget teremt, és a miénk. A fiatalok szeretnek bulizni – és bulizzanak is. Alakítsanak ki jó közösségeket, szervezzenek táncházakat, utazzanak együtt, és idővel eljutnak ennek az egésznek a lényegéhez. Vagyis ahhoz, hogy mennyire fontos kihúzni magunkat, felkérni egy lányt táncolni, együtt énekelni magyarul, és tisztelni az idősebb generációt. Meg kell érezniük, hogy ezzel közösséget lehet formálni, hogy ezzel a muzsikával adni lehet az embereknek. Ha ezt megtapasztalják, akkor ők maguk is elmennek gyűjteni, megkérdezik az öregeket, milyen volt régen a bál. Ezt az utat kell megmutatni a fiataloknak, és én nagyon reményteljesnek látom a jövőt, mert közülük sokan foglalkoznak népzenével.
Az elkövetkező időszakban mire számíthatunk öntől és a zenekarától? Vannak-e olyan álmai, amelyeket már régóta dédelget?
– A legnagyobb álmom az, hogy békesség legyen Kárpátalján, és folytathassuk a munkát úgy, ahogyan a háború előtt tettük. A zenekarral pedig azt szeretnénk csinálni, amit már hosszú évek óta: tanulni, tanítani, muzsikálni és örömet szerezni.
Gondolom, sokan megkérdezték már öntől, hogyan szerezte a Szalonna becenevet. Elmondaná a Tarka Világ olvasóinak is?
– Valóban sokan kérdezték már. A történet egyszerű. 1992-ben, az első népzenei táborban, amelyen részt vettem, a szünetben fociztunk. A pálya mellett szalonnát sütöttek, én pedig időről időre kiszaladtam a pályáról, levágtam egy darabot, majd visszamentem focizni. Az egyik barátom észrevette, és megkérdezte, mit csinálok. Azt válaszoltam: „Hát ti nem érzitek ezt a drága szalonnaillatot?” Így ragadt rám a táborban a Szalonna becenév – és ez azóta is megmaradt.
Nyitókép: Gergely Árpád felvétele
