A gyermekek közti rivalizálás olyasmi, ami igen hamar megjelenik. Óvodáskorú gyerekek között szinte kikerülhetetlen, sőt az akaratuk érvényesítésének próbálgatása, a határok feszegetése az egészséges fejlődés része. Az azonban, hogy akaratukat milyen eszközök segítségével képesek érvényre juttatni, már egyáltalán nem mindegy. A gyerekek elég korán ráéreznek az emberi kapcsolatokat működtető dinamikákra, és nem csak érzik, gyakorolni is kezdik őket. Az, hogy az erősebb, a dominánsabb fél akarata nagyobb eséllyel fog megvalósulni, hamar világossá válik számukra, különösen, ha otthon tekintélyelvű nevelés zajlik, ami pontosan erre, azaz a hierarchiára, a dominanciára épít. Kisgyermekek szintjén ez a hatalmi játék leggyakrabban egymás csúfolásában érhető tetten, amit nekünk, felnőtteknek kötelességünk kezelni.
A csúfolódásra nem lehet, nem szabad legyinteni. Legyen szó nevelőről, szülőről vagy nagyszülőről, felnőttként reagálnunk kell a helytelen viselkedésre, mégpedig azért, mert különösen egy óvoda vagy iskola berkein belül, de akár játszótéren is, valójában közösségi viselkedés alakulásáról van szó. Emiatt aztán egyáltalán nem mindegy, milyen elvek szerint fog az adott közösség működni, legyen az egy csoport, osztály vagy a homokozóban aktuálisan együtt játszó három-négy gyerek. A csúfolódás ugyanis egy hatalmi játék, s amennyiben hagyjuk, kialakul egy domináns és egy elnyomott csoport, mely felállás idővel ellehetetlenítheti az együttműködés, az empátia és a felelősségteljes viselkedés elsajátítását.
Nagyon fontos lenne, hogy a szülők alaposan átgondolják, akár a probléma felmerülése előtt is, hogyan reagáljanak, amikor a gyerekük először találkozik a csúfolódással. Mindegy, hogy csúfolódó vagy éppen kicsúfolt félként lesz érintett a gyermekünk, készen kell állnunk a megfelelő válaszreakcióval. Könnyű ugyanis belecsúszni a hozott mintáinkba, hogy aki panaszt tesz a csúfolódóra, gyenge, „áruló”, „árulkodós”, így a sebzett gyermeket még jobban megsebezzük, hiszen nem elég, hogy kortársai bántják, még el is utasítják, amikor segítséget kér. Nagyon fontos ugyanis, hogy a csúfolódás, a bántás felelősségét ne toljuk át a kicsúfolt félre, hiszen ezzel azt üzenhetjük a gyermek felé, hogy nem a csúfolódó fél az, aki rossz, hanem ő, aki panaszkodik, azért, hogy bántják. Ráadásul, ha nem vonjuk felelősségre a dominanciára törekvő felet, rögzülhetnek ezek a szerepek: a szelídebb gyermekek könnyebben válhatnak önbizalomhiányossá, hiszen ha nem védik meg őket, előfordulhat, hogy legközelebb nem mernek segítséget kérni, a vétkes pedig, ha közvetve is, de önbizalmában megerősítetté válik, hiszen célt ér a viselkedése, és még csak meg sem feddik érte. Ennek az a veszélye, hogy az adott csoporton belül kialakulhat az a hierarchia, amely során azok a gyerekek válnak vezéregyéniséggé – s ezáltal „követendő” példává –, akik buta, esetleg erőszakos mintákat közvetítenek. Mai társadalmainkban így is túl sok az erőszak, és gyakori jelenség a gyengébbek elnyomása. Bölcsebb lenne inkább empátiára és kedvességre buzdítani a jövő generációit.
A helyes reakció az, ha a vétkeseket felelősségre vonjuk, ha a csúfolódó nem ússza meg, ha igenis szembe kell néznie tettei következményével, vagyis azzal, hogy az efféle viselkedést a közösség nem tolerálja. A cél nem az, hogy megfélemlítsük a vétkest, egyszerűen csak nagyon fontos szembesíteni azzal, hogy amit mond vagy tesz, az helytelen, bántó, és nemkívánatos viselkedés. A csúfolódó felelősségre vonásával ráadásul a sértett gyermeket is megerősíthetjük abban, hogy sértettsége jogos, s hogy nem kell, nem is szabad tűrni azt, ha bántanak bennünket. Ha időben elcsípjük ezeket a határfeszegetéseket, sok, már jóval komolyabb iskolai bántalmazás is megelőzhető lenne. Egy fejlődésben lévő gyermektől nem várható el, hogy saját magától felismerje és kontrollálja a deviáns viselkedést. Amíg a társadalmunk, amelyben az áldozathibáztatás különben is markánsan jelen van, nem kínál ezekre a problémákra megoldást, nekünk, felnőtteknek kell megoldanunk őket.
Szülőként rendkívül fontos, hogy jó példát mutassunk. Ha gyermekeinket elfogadásra és megértésre neveljük, ha mi magunk sem emeljük ki más felnőttek, netán gyerekek megszokottól eltérő jellemvonásait, megjelenését, nagy eséllyel gyermekünk nem fog csúfolódni. Időközben azonban fontos azt is megtanítani a legkisebbeknek, hogy jelezni a felnőtteknek, ha bántják őket, hangot adni a mások által okozott testi, lelki fájdalmuknak nem gyengeség, és főleg nem árulás – szólni, ha valami fáj, öngondoskodás. Megingathatatlan a meggyőződésem, hogy a gyerekek alapvetően jószándékúak. A csúfolódás, az agresszió, mint sok más viselkedésforma, hozott minta. A bántás nem alapbeállítás. Az a gyerek, aki másokat bánt, valahol, valamilyen formában bántalmazott. Ezért a csúfolódót sem szabad elítélni, nem szabad megszégyeníteni, s legfőképpen nem bántani azért, hogy téves és helytelen módon próbál érvényt szerezni akaratának, pótolni hiányt, felhívni magára mások figyelmét. Elvégre a csúfolódó álarca mögött gyakran egy szeretetre, elfogadásra és figyelemre éhes kisgyermek lapul.
