Szeretetkód

Nulla, kettő, nulla, kettő és nulla, kettő, kettő nulla. Nem, ez nem egy kód. Bár ha jobban belegondolok, a személyes szeretetkódom azért lehetne... De erre sajnos soha nem kérdez rá senki. A számsort akkor szoktam sorolni, amikor a gyermekeim születésnapjáról faggatnak. Arról a két napról, amelyeken mindent felülíróan mély kötelékek születtek.

Emőke ugyanis február másodikán tekintett rám először, egy 20 évvel ezelőtti mesés délutánon. Dávid viszont 14 éve, a legszebb február 20-ai reggelen kapaszkodott először a mutatóujjamba. Azóta az év második hónapját a kettesekkel és nullákkal fémjelezett napok határozzák meg. Az ünnepek havának is szoktuk nevezni az esztendő legrövidebb hónapját, amelyben rendszerint legalább három napot szentelünk egymásnak és mindazoknak, akiket gyermekeink szeretnek. Először Emőke barátai érkeznek szülinapi bulira, majd a hónap közepén mindketten fújják a gyertyákat a tortáikon a családunk és a baráti körünk társaságában, majd Dávid szervez összejövetelt a társainak.

Az idén viszont a fiam kissé megbontotta a hagyományokat. Amikor ugyanis januárban szokásomhoz híven megkérdeztem, hogyan szeretnék ünnepelni a születésük napját, Dávid kijelentette: ő családi ünnepet szeretne csak, és a baráti bulit most szívesen lecserélné egy négyes kirándulásra. Félreértés ne essék: a négyes nálunk a legszűkebb családunkat jelenti. Meg is lepődtünk mindannyian, hiszen jó kis társasága van, akikkel rendszerint találkozik, programokat szerveznek, együtt bicikliznek az iskoláig és haza, és már partikat is rendeztek. Próbáltam sugallni Dávidnak, hogy a kérése nem zárja ki azt, hogy a társaival is megünnepelje születésnapját. Fiam azonban kitartott a kívánsága mellett, így a hétvégén összehívtuk a kicsit sem kicsi családot.

Bár ha belegondolok, jelentősen megcsappant azok száma, akiknek nem kell országhatáron átlépniük ahhoz, hogy együtt szülinapozzunk. A tata és a két mama természetesen itt volt, a négy szeretett nena közül azonban csak ketten érkeztek meg. A két sógor közül is bizton vártunk egyet, és a nagybácsi előtt sem volt akadály. Az öt első unokatestvérből azonban sajnos az idén egy sem tudott eljönni. De itt voltak Dávid keresztszülei és -testvérei, a jó hangulatot pedig a családi barátaink is fokozták. Így a vendégek száma ismét meghaladta a húszat. Ami – valljuk be – a legtöbb helyen valószínű tömeges családi összejövetelnek számít. Ám ha figyelembe vesszük, hogy voltak évek, amikor csak gyerekekből több volt a szülinapi fényképeken, akkor nálunk ez már megcsappant társaságnak számít. Nem egész öt évvel ezelőtt ugyanis csaknem negyven személyre sorakoztattunk fel februárban székeket, padokat a „szűkebb” családi összejövetelen.

És bár tudjuk, az élet rendje, hogy mindenki keresi a saját boldogulását, a hiányérzet ilyenkor azért belengi a szobát. Meg is említjük egymás között, hogy jó lenne, ha itt lenne Vali nena, Csaba és Levi, úgy szeretnénk koccintani Denis és Alex bátyókkal, és titkon várjuk a többiek érkezését is. Szívesen emlékezünk a tatira, a dédire... Soroljuk a boldog emlékképeket, mesélünk pár megunhatatlan vicces történetet is. Ezzel úgy érezzük, hogy ők is velünk együtt emelik a poharakat, együtt szurkolunk, hogy a gyertyák egyszerre aludjanak ki és teljesüljön Emőke és Dávid kívánsága, és ajándékként a távoliak is puszit nyomnak az arcukra. Valóban így van ez, hisz a gondolatnak és a léleknek semmi és senki nem szab határt.

Talán ez az érzés miatt ragaszkodik kamaszként is a fiam a családi szülinapokhoz, és büszkén fújja el a „bajnoki tornyon” a 14 lángot. És ezért nem restell Emőke ma is odaülni a torta mellé, még akkor sem, ha az arany tízes évek 1-esét 2-essel kell felváltani. Bár ettől a lányomat az idén még jelképesen megszabadítottuk: a hónapok óta tartó méltatlankodását egy 19 + 1 jelzésű gyertyával méltányoltuk. De jövőre nem szabadul a kettestől, ahogyan Dávid is együtt ünnepelheti a jubileumát a családdal, barátokkal. Akiket személyesen és gondolatban is várunk a következő, majd az azt követő szülinapra is 02. 02. és 02. 20. között. A szeretetkódommal védett kötelék ugyanis örök.