Ács Fruzsina és Szabó Balázs Máté – a Dumaszínház és a Showder Klub humoristái – hétszer arattak sikert vajdasági turnéjukon, estéről estére nevetéstől visszhangzó nézőterek és az a felszabadult, ritka közösségi élmény kísérte őket, amikor idegenek együtt nevetnek ugyanazokon a félelmeken, kínos helyzeteken és belső vívódásokon. A Mi bajunk lehet? című estjük nemcsak poénok láncolata, hanem egyfajta kollektív „terápia” is: a mai kor önismereti kényszereit, párkapcsolati nehézségeit és mindennapi szorongásait dolgozza fel humoros formában, finom iróniával és önreflexióval. Görbe tükröt tartanak a modern életvitel elé – de úgy, hogy közben magunkra ismerünk, nevetünk és egy kicsit meg is könnyebbülünk tőle. Velük beszélgettünk karrierről, a közös munkájukról és a turnéról.
Hogyan kerültetek a nevettetés pályájára? Mindig is tudtátok, hogy ezzel szeretnétek foglalkozni, vagy az élet hozta így?
Ács Fruzsina: A Dumaszínházhoz hivatalosan egy tehetségkutató révén kerültünk, amely egy országos szintű felhívás volt. Le kellett adni kétoldalnyi anyagot, aztán pedig fellépni. Úgy adódott, hogy mindkettőnket abban a körben választottak ki – innen indult az egész történet. Viszont, szerintem, aki humorista lesz, annak a kezdetektől köze van valamiféleképpen a humorhoz. Ha máskor nem is, de a hétköznapokban aktívan használja – itt nem feltétlenül az osztály bohócának viselkedésére gondolok, de mindig szerettem megnevettetni a baráti társaságomban az embereket. Azt is tudtam, hogy humorral fogok foglalkozni, de azt hittem, hogy írni fogom a humort. Végül úgy alakult, hogy produkálnom kellett magam.
Szabó Balázs Máté: 2016-ban volt ez a tehetségkutató a Dumaszínház és a Comedy Central közös szervezésében. Az előtt egy évvel kezdtem el standupolni, Fruzsi viszont ott lépett fel először. Kiskoromban nagyon szerettem nézni a Showder Klubot, ami nagyon meghatározta az általános iskolás éveimet. Volt egy barátom, akivel mindig néztük az adásokat, aztán másnap elmeséltük másoknak ugyanazokat a sztorikat, amiket ott hallottunk – én ott és akkor ezt már kitaláltam. A probléma a megindulásban volt, mert úgy gondolom, hogy Magyarországon nincs benne a köztudatban az, hogyan lehet valakiből humorista. Nincs egy iskola, egy standup-egyetem, viszont otthonról mégse tudod elkezdeni, hiszen kell a közönség. Ezért volt ez a tehetségkutató nagy segítség – egyrészt kipróbálhatod magad, másrészt, ha jól szerepelsz, és tetszett a produkciód a zsűrinek vagy a szakmai stábnak, akkor szerződést is ajánlhatnak.
Ha nem humoristák lennétek, akkor mivel foglalkoznátok?
Sz. B. M.: Alapvetően közgazdász vagyok, bár nem tudom, azzal ki járna jól, hogyha azzal foglalkoznék. Igazából sosem gondolkozom ezen, hogy mit csinálnék, ha nem humorista lennék.
Á. F.: Balázs playboy lenne vagy munkanélküli, én viszont pszichológus lennék, azon belül is a pszichodráma lenne az, ami különösebben foglalkoztatna.
Nem ez az első közös estetek. Hogy lett belőletek duó?
Sz. B. M.: Azt érdemes itt kiemelni, hogy a humoristapályának vannak lépcsőfokai. Amikor az ember elkezd standupolni, először 5–10 perces fellépéseket vállal, ahol éppen tud. Egy lépés előre az, ha a fő fellépő – olyan, aki saját előadással, saját jogon tud turnézni – megkér, hogy legyél a műsorvezetője vagy „előzenekara”. Ez mondjuk elég sok fellépés jelent, akár 15–20-at is egy hónapban. Ezeken szépen lehet fejlődni.
Á. F.: Mindketten „előzenekarok” voltunk eleinte, de már akkor rengeteget ötleteltünk közösen, fejlesztettük az anyagainkat. Hasonlóan járt az agyunk, s rájöttünk, hogy megy a közös munka. Ebből végül egy barátság is született, hiszen munka után is hasonlóan járt az agyunk – csak azok az esték színpadra nem kerülhettek, sajnos. Ami a duót illeti, én voltam az ambiciózusabb – mondtam Balázsnak, mi lenne, ha megpróbálnánk. Akkor még nagyon félelmetesnek tűnt, hiszen nem voltunk benne biztosak, hogy lesz olyan közönségünk, amelyet fent tudunk tartani. De szépen lassan a 80 főtől eljutottunk a 240-ig, és onnan tudtunk megindulni vidékre. Emlékszem, Vác volt az első vidéki helyszínünk.
Sz. B. M.: Igen, emlékszem, nagyon meg voltunk ijedve. Örültünk is, amikor kiderült, hogy telt házas előadás lesz, adott egy kis löketet. Aztán a szervező úgy fogadott minket, hogy „Üdvözlünk benneteket kisvárosunk legkisebb színházában!”. Vissza a földre.
Mi az, amit a közös munka hozzá tud adni az egyéni szerepléseitekhez? Mit tanultatok egymástól szakmailag, emberileg?
Á. F.: Ami a nyers része ennek, az az, amikor ötletelés közben poént adunk a másiknak. Nem mindenkivel tud az ember közösen ötletelni. Egyrészt nem mindenkinek olyan a humora, nem mindenki tud úgy poént adni a másiknak, hogy annak jól is álljon a színpadon. Mi például nem vagyunk poénirigyek egymásra – nincs olyan, hogy amikor valamelyikünk előáll egy ötlettel, akkor az csak az övé lehet. Ezt mindig tiszteletben tartottuk, és így tudtuk segíteni a másikat. Hasonló a szakmai helyzetünk is. Ami pedig az emberi része, az az, hogy hihetetlen kiváltság, hogy együtt utazhatunk, közösen tölthetjük el ezt a rengeteg időt az autóban, órákon át tudunk beszélni valamiről, előadás után pedig meg tudjuk kérdezni a másikat, hogy mit érzett a színpadon.
Sz. B. M.: Kap az ember egy ilyen folyamatos visszajelzést és megerősítést. Maga a fellépés igazából egy kis szelete annak az időnek, amit együtt töltünk, úgyhogy jó, ha olyannal vagyunk, akivel azt azért élvezni tudjuk. Ha valakivel szívesen vagy együtt, könnyíti a helyzeted. Nagyon sokszor szakmai tanácsokat is kérünk egymástól, hiszen tényleg hasonló helyzetben vagyunk.
Mindenkinek vannak rossz napjai. Ilyenkor hogyan álltok ki a színpadra nevettetni?
Á. F.: Én először Balázson levezetem, aztán csapassuk!
Sz. B. M.: Igazából az aktuális kedved annyira nem befolyásolja az előadást, hiszen abban a helyzetben éppen az a legfontosabb. Nagyon ijesztő kiállni ennyi ember elé. Egy csomó adrenalin termelődik ilyenkor a szervezetben, a fókuszod pedig nagyon ott van az előadáson – tehát nincs olyan, hogy a pillanatnyi kedélyállapotod meglátszana az előadáson.
Á. F.: Ez tényleg egy módosult tudatállapot. Nem sokat vagyunk színpadon a teljes munkaidőt tekintve, így abban a helyzetben nem is nagyon fókuszálhatunk másra. Tehát nem kezdünk el Facebookozni vagy elkalandozni egy másik irányba. Kizáródik, és ki is kell záródjon minden. Nagyon ritkán fordul elő az, hogy elindulhat az agyad másfelé, hiszen a fókusz végig az előadáson van.
Először vagytok Vajdaságban. Hogy érzitek itt magatokat? Mi az, ami nagyon tetszik, és mi az, ami sokként ért benneteket?
Á. F.: Nekem nagyon tetszik, és egyben sokként is ért, az a márkás melegítők ára.
Sz. B. M.: Igen, a szabadkai ócskapiac és a prémium melegítőszettek.
Á. F.: Sok időnk nem volt sajnos felfedezni Vajdaságot, mert folyamatosan úton vagyunk, de voltunk a piacon, kipróbáltuk az ajánlott ételeket, igyekeztünk megkóstolni a helyi söröket. Ma még megnézzük Újvidék arcát.
Miben más itt a közönség Budapesthez képest?
Á. F.: Nem igazán észlelünk különbséget. Vannak konkrét poénok, amelyek egyik helyen nagyobbat szólnak, mint máshol.
Sz. B. M.: Nekem van néhány ilyenem. Itt például – így, hat előadás után – a kezdő iskolás poénomat nem érti annyira közönség, mint mondjuk otthon, de szerintem ennek oka csupán annyi, hogy mások az élmények, amelyekhez köthető a poén. A másik: beszélek arról is, hogy én nem szeretem a pálinkát. Amikor ezt kimondom itt, néma csönd ül a teremre. Otthon ekkora csönd nem szokott lenni. Itt inkább döbbenetet vált ki, mint nevetést.
Á. F.: Nekem egy asztalosról szóló viccemen itt jobban nevetnek az emberek. Viszont szerintem ez egy budapesti sajátosság, hogy ott annyira nincsenek kapcsolatban ezzel a mesterséggel – lehet ezért nem is értik annyira a poént, amit most nem fogok elmondani.
Lesz folytatás? Más közös projektek?
Sz. B. M.: Egyébként a turné befejeztével veszi fel a tévé ezt a produkciót – ez jelenti egy előadás végét. Valamikor ősszel kerül műsorra, tehát addigra kell előállni egy új esttel. De azt még meg kell beszélnünk, hogy együtt vagy külön folytatjuk-e.
Á. F.: Ez a jövő évi vajdasági turnén derül ki.
Nyitókép: Ótos András felvétele
