Ülünk a táncterem előtti padon, beszélgetünk. Nagyjából ötven perc az óra, de beszélgetésre már jóval kevesebb idő jut, mert sokunk akkor végzi a gyors bevásárlást a szomszédos kisboltban, amíg tart a táncóra. Az egyik anyuka újságolja, végre talált állást, gratulálunk, örülünk, biztatjuk, meséljen. Napi négy órában egyeztek meg, mondja, ami igazán jó, mert így odaér a gyerekekért az iskolába, óvodába, sőt el is viheti őket reggel munka előtt, és ha mindez még nem lenne elég, akár otthonról is dolgozhat néhány napot, ha a szükség úgy hozza. Igaz, a négy óra csak a havi elszámolásban négy óra, a munka mennyiségét illetően inkább hat, időnként nyolc, mert már az első hetek után az a tapasztalata, hogy igenis muszáj még dolgoznia, miután a gyerekek ágyba kerülnek, hogy a napi adag végére érjen. Mégsem panaszkodhat, nyugtázza, nem könnyű ilyen rugalmas állást találni. Bólogatunk, helyeslünk. A túlterheltségről, az aránytalan munkaelosztásról, arról, hogy azért minden látszat ellenére ez mégsem fenékig tejfel, hallgatunk.
Néhány héttel a beszélgetés után egy régi ismerőssel csetelünk. Nem beszéltünk már több mint egy éve, s a kötelező mi újság? és hogy vagytok? után, gyorsan előkerül a munka kérdése. „Én még mindig nem dolgozom”, mondom neki, mire ő nevet, érti, mondja, érti ő tökéletesen, mit értek ezalatt, de nem gondolom, kissé mégis nevetségesnek ezt a kijelentést? Hiszen mi a fenét csinálunk mi, anyák otthon, ha nem dolgozunk? Igaza van, gondolom, s azért tudom, hogy igaza van, mert ugyanezekkel a szavakkal, éppen ugyanerről győzködtem egy másik anyatársamat pár nappal korábban, amikor ő érezte magát haszontalannak, amiért „csak” otthon van a gyerekkel. Amikor később a pszichológusommal beszélgetek a bennem feszülő megfelelési kényszerről, hogy úgy érzem, muszáj nőként, anyaként, emberként minden fronton még jobban és többet teljesítenem, mert úgy érzem, a csak anyaszerep kevés, ő megkérdezi, de miért gondolom, hogy kevés. „Nem nekem kevés – válaszolom –, hanem a világnak körülöttem”. Mert a világból egyre csak ömlik ránk a zaj:
Nem mindegy, hogy szülünk. Nem mindegy, hányszor. Ha nem szoptatunk, az a baj, de ha már szoptatunk, akkor szoptassunk igény szerint, de azért ne túl sokáig. Hordozzunk, legyünk érzelmileg elérhető szülők, figyeljünk az egészségünkre, figyeljünk a család egészségére, szakítsunk időt magunkra, szakítsunk időt a párjainkra, maradjunk a gyerekeink mellett, ameddig csak lehet, támogassuk férjeinket, hiszen ez a minimum azért, hogy háztartásbeliként nincs gondunk semmire. És közben egyre csak záporoznak a kérdések: „Még szopik? Még nem szobatiszta? Mikor indul óvodába? Még nem alszik külön, ébred éjjel? Mikor állsz újra munkába? Komolyan fizetsz azért, hogy más legyen a gyerekeddel, amíg te dolgozol? Miért nem maradsz otthon, ha megteheted? Miért maradsz otthon, ha dolgozhatnál is? Otthon vagy? Akkor mi a baj? Hiszen nincs semmi dolgod.”
Nagyon sokáig engedtem magam bedőlni annak a narratívának, hogy nekünk, nőknek mindent bírni kell. Vagyis dehogy kell – mi, nők bírjuk, ilyen egyszerűen és simán, kijelentőmódban. Pedig előbb-utóbb kénytelen voltam belátni, hogy nem bírtam, nem bírom. Aztán sok időbe és még több megerősítésbe telt, mire megértettem, a hiba nem bennem van, nem bennünk, anyákban. Mindegy, hol élünk, melyik országban, milyen családi felállásban, milyen anyagi háttérrel, hány gyerekkel, érdekes módon nagyon hasonló problémákkal küzdünk. A hiba a társadalomban és abban az idealizált anyaképben van, aminek keretébe megpróbáljuk magunkat beleerőszakolni, mint egy két számmal kisebb szűk nadrágba. Pedig pont annyira lehetetlen megfelelni annak a túlidealizált képnek, mint csípő fölé húzni azt a nadrágot anélkül, hogy szétrepedne.
Talán soha nem volt még ilyen nehéz feladat szülőnek lenni, mint most. Persze könnyebbnek kellene lennie nagyon sok szempontból, mégis azt látjuk, hogy a családok, különösképpen az anyák rogyadoznak a teher alatt, és nem értjük, hogy is van ez. És tényleg, hogy is van? – teszem fel magamnak a kérdést sok más anyaismerősömmel egyetemben. Hogy van az, hogy ez az egész, minden látszat ellenére ahelyett, hogy könnyebb lenne, egyre csak nehezebbnek és lehetetlenebbnek tűnik? Pedig a válasz nem annyira bonyolult. Alapjaiban, de látszólag észrevétlenül változott meg a családok szerkezete. Beszorultunk a nukleáris család négy fala közé, egyedül maradtunk a gyerekneveléssel. Magunknak kell megoldani azt, ami korábban közösségi feladatnak számított, amiben a szülőkön kívül aktív résztvevők voltak a nagyszülők, a közelebbi, távolabbi rokonság. Ma viszont már gyakran a nagyszülők is elérhetetlenek távolság, időskor, betegség okán, vagy elérhetőek lennének, de még munkaviszonyban vannak, ezért csak ritkán tudnak besegíteni. És ennek, a gyereknevelés szempontjából igen fontos láncszemnek a pótlására a társadalom nem állt elő megfelelő helyettesítéssel. Soha nem voltunk még ennyire egyedül a feladattal, mint most. Soha nem volt még ekkora nyomás rajtunk, szülőkön, kiváltképp az anyákon. Tehát mégsem nehezebb ma a szülőség – magányosabb. És végső ideje lenne kezdeni ezzel valamit.
