A mesemondás az ő esetében nem előadás, hanem állapot, közösségi élmény, hagyományőrzés és belső utazás egyszerre. Toldi István mesefa, a Népművészet Mestere, a Magyar Kultúra Lovagja, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja évtizedek óta hordozza és adja tovább a kupuszinai népmese élő hagyományát. Gyermekeknek és felnőtteknek, műhelyekben és kocsmákban, rekordhosszúságú mesélésekben és intim közösségekben egyaránt. Beszélgetésünkben szó esik hivatásról és örökségről, a mesék erejéről, a magyar népmesék értékrendjéről, közösségépítésről – és arról is, miért kell a sárkánnyal mindig szemtől szemben megküzdeni.
Hosszú évtizedek óta mesélsz. Hogyan indult ez az út?
– Gyerekkoromban édesapám meséi által ismerkedtem meg a kupuszinai népmesehagyománnyal. Ezek a történetek természetesen beépültek az életembe. Hosszú évtizedek óta mesélek, és mind a mai napig tanulom ezt a mesterséget. A mese számomra nem lezárt dolog, hanem élő folyamat.
A mesemondás ma már nemcsak hagyományőrzés, hanem közösségi misszió is. Hogyan látod ezt?
– Így van. Az egyesület mesecsoportjában is azon dolgozom, hogy átadjam a történeteket, a jellegzetes nyelvjárást és a mesemondói tapasztalatokat. Rendszeresen részt veszek különböző meseműhelyeken is, amelyekben szakmailag erősítjük egymást. Fontos számomra, hogy a mese ne múzeumi tárgy legyen, hanem élő kapcsolat az emberek között.
Milyen felelősséget érzel a kupuszinai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökeként?
– Nagyon szerencsés vagyok, mert egy jól működő egyesületet vezethetek. Mögöttem áll egy csapat: a vezetőség és a különböző szakcsoportok tagjai. Ez közös munka, közös gondolkodás, közös felelősség. Egy ilyen közegben a mesemondás is sokkal természetesebben talál utat az emberekhez.
Tanítványaid közül többen is komoly elismeréseket szereztek.
– Igen, és ez külön öröm. Berkó Csuvardity Tamara volt tanítványom már elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet. Büszke vagyok Molnár Péterre, a helyi népmesemondóra is, és az unokámra, aki szintén érdeklődik a műfaj iránt. Hála Istennek, Kupuszinán több fiatal is nyitott a mesékre.
A mesemondás egyik sajátos formája nálad a Mesekocsma. Hogyan született meg ez a közeg?
– A Mesekocsma különleges találkozási pont. Kupuszinán a Markos kocsmában rendszeresen tartunk ilyet, Doroszlón pedig a Sport kocsmában meséltem, immár másodszor. Tavaly advent idején voltam ott először, az idén a tulajdonos, a Mókus család hívott vissza. Mindkét helyen más a hangulat, de a lényeg ugyanaz: közösségben mesélni.
Miben más egy kocsmában mesélni, mint egy hagyományos művelődési térben?
– A kezdés általában későbbi, esti időpontban van, és elhangozhatnak pikánsabb, „zsírosabb” mesék is. Ugyanakkor mindig törekszem a szépre: mondok tündéreset, hősmesét is. Doroszlón több mint két órán át meséltem, Kupuszinán pedig Molnár Péterrel és Nagyabonyi Szabolccsal hárman, felváltva. Ott a legutóbbi alkalommal több mint háromórás volt az este, mert egy 45 perces hősmesét is beiktattam – ami tanulság volt számomra, legközelebb „csak” félórás lesz.
A Mesekocsma közösségi és gazdasági szempontból is működőképesnek tűnik.
– Így van. A kocsmárosnak is jó „üzlet”. Szeretem hétköznapra szervezni, mert a mesemondás után az emberek maradnak beszélgetni egymással és velünk is, ilyenkor pedig jobban fogy az itóka. De a legfontosabb mégis az, hogy valódi találkozások születnek.
Sokszor említed, hogy a mesemondás egyfajta eksztázis. Mit értesz ez alatt?
– A mesemondás egy másmilyen állapot. A pillanat hozza. Interaktív folyamat, nem az a helyzet, hogy én mondom, a hallgató pedig hallgat. Beleszólhat, akár el is térítheti a mese fonalát. A leghosszabb mesém több mint háromórás, de a rekordjaink ennél is tovább mutatnak.
Ezek közé tartozik a hatvani világrekord is.
– Igen. Négy évvel ezelőtt Hatvanban száz órán át meséltünk, ebből én biztosan tíz órát. Az idén nyáron ismét készülünk oda, most 101 órát szeretnénk mesélni. Magyarországon sok mesemondó van, sok egyesület működik. A Hagyományok Háza évente akkreditált képzést is indít, tíz év alatt mintegy kétszáz mesemondó végzett. Kárpát-medencei szinten ismerjük egymást, együtt mozgunk.
Egyébként ez a rekordötlet annak nyomán született meg bennünk, hogy a spanyolok szerveztek háromnapos mesemondást. Akkor felbátorodtunk, hogy micsoda!? Mi, magyarok tudunk mesélni akár öt napon át is, 100 órában.
A magyar népmesék értékrendje gyakran visszatérő gondolat nálad.
– A magyar virtus ebben is megmutatkozik. A népmesékben a sárkányt soha nem szúrják hátba. Szembenézünk vele, tiszteljük, komolyan vesszük. Nem bagatellizáljuk el az ellenséget. Ez nagyon fontos üzenet ma is.
Mi az eredeti mesemondás legnagyobb titka?
– A spontaneitás. Nem döntöm el előre, milyen mesét mondok. Hagyom, hogy a közeg és a közönség vezessen. Nem tanulunk mesét fejből, hagyjuk, hogy a történet vigyen bennünket. Amikor látom, hogy megszületik a kép a hallgató fejében, akkor tudom, hogy nyert ügyem van.
Hogyan lehet a mai, digitális világban is megszólítani a hallgatókat?
– Éppen úgy, hogy a népmeséket „csak” hallgatni kell. Gondoljunk bele, régen egy nehéz munkanap, például nádvágás után a sötét szobában meséltek egymásnak az emberek. Gyermek és felnőtt másként értelmezte ugyanazt a történetet, de mindenki talált benne szépséget és üzenetet. Én is ezt teszem: mondom az örökölt meséket, ezzel tovább is örökítem őket.
Mik a közeljövőbeli tervek?
– Márciusban Budapestre készülök egy konferenciára, amelyen megemlékezünk a nemrég elhunyt Raffai Judit néprajzkutatóról, aki számunkra óriási szaktekintély volt. Jeles ember, akihez mindig lehetett fordulni tanácsért, útmutatásáért. Szabadkán, a Tanítóképzőn is lesz megemlékezés. Emellett folytatom a meseműhelyeket, és készülök a nyári hatvani mesemondásra is – hallottuk Toldi Istvántól, aki nem máshonnan való, mint a kupuszinai Arany János utcából.
Nyitókép: Toldi István a doroszlói Mesekocsmában (L. Móger Tímea felvétele)
