Megy ez a számolás, még ha nem is tökéletesen, még ha a számok sorrendje olykor változik, és a számsorban nemcsak számok vannak, hanem különböző tárgyak neve is. Dodi csaknem kétéves kora körül kezdett el számolni, és sokáig csak tízig számolt, majd kis idő múltán húszig, azzal, hogy olykor egy-egy szám kimaradt. Nála most már az összeadás és a kivonás szerepel a terítéken. Ádó pedig most, éppen a második születésnapját megelőző időszakban (Boldog születésnapot ezúttal is!) érzi azt, hogy a számok kikívánkoznak belőle, az agya fejlődése talán érkezett el abba a fázisba, hogy a mennyiséget már számokban is ki szeretné fejezni, és ennek érdekében random sorrendben törnek elő belőle a számok, a sorrend még nem tökéletes, de látszik, hogy a késztetés már megvan, és csak idő kérdése, hogy mikor válik automatikussá, mint az egyszeregy (mi más?). Minden azzal kezdődött, hogy Egy! Kettő! Három! Rajt!, és akkor mindenkinek futnia kellett, majd néha csak úgy a semmiből előjöttek belőle a számok teljesen oda nem illően, mert őneki most éppen olyan kedve volt. Majd egyszer játék közben, az Egy! Kettő! Három! Rajt!-ot felváltotta a címben olvasható visszaszámlálás. A Dömper!-nél meg kellett lendíteni, majd a Kukás!-nál (ami amúgy a kukásautót takarja) még erősebben kellett rajta lendíteni, hogy azután a Ket-tő! elhangzása után a magasba repüljön. Miután a maximális magasságot elérve megindult lefele, már mondta, hogy Még! Még!, és akkor mindent elölről kellett kezdeni, és nagyjából a végtelenségig lehetett folytatni. Ez a Még! Még! egyébként Ádónak akár a névjegye is lehetne, hisz ha bármi olyat csinálunk, ami a kedvére való, akkor azt a végtelenségig kell ismételni. Még! Még! Amíg csak valaki azt nem mondja, hogy most már elég, kifáradtunk, inkább játszunk valami mást. Akkor persze jön a kiabálás, méltatlankodás, ordibálás – az egyébként mindenki által csendesnek tartott kisfiú ilyenkor megmutatja a hangosabb oldalát (mondjuk, az is igaz, hogy ezt főleg a szűkebb család tagjainak tartalékolja, mintegy kiváltságként).
Ádó beszéde elképesztő sebességgel fejlődik, miközben Dodi esetében már a fantázia szárnyalásának lehetünk tanúi nap mint nap. Történt egyszer, valamikor január elején, hogy meglepő módon a gyerekszobából nem szűrődtek ki hangok. Ilyenkor a szülők persze arra gondolnak, hogy a gyerekek valami rosszban sántikálnak. Ezúttal azonban semmi negatív dolog nem történt, a szobában lévő négyemeletes autópálya mellett játszadoztak. Hát, ti mit csináltok? – kérdeztük anyukával. Mire Dodi azt válaszolta, hogy – Ügynökök vagyunk, vizsgáljuk a bűnözőket. Aranyos, nyilván, ha a szülő azt látja, hogy a gyereke így le tudja magát foglalni a fantáziájával, akkor elégedetten csettint. Ám Ádó még egy szintet emelt a cukiságfaktoron, amikor ékes bizonyítékát adta annak, hogy ő viszont egy egészen másmilyen játékban érdekelt, az autópályára felpakolt figurákra mutatva azt ismételgette: – Lakik! Lakik! – vagyis ő akkor éppen annyit fogott fel az egészből, hogy az adott játékszerek egyszerűen csak élik az életüket.
Az elmúlt hetek időjárása kedvezett a téli örömöknek, de mi még nem tudjuk, hogy a gyerekeink szeretik-e a havat vagy sem. Dodi az ősz folyamán, sőt karácsony táján is azt ismételgette, hogy imádja a telet, az a kedvenc évszaka, és nagyon várja a havat. Aztán, amikor megjött a tél, a hó, a hideg, akkor már nem volt benne annyira biztos, hogy neki kint kell-e lennie és szánkóznia, esetleg hóembert építenie vagy sem. Ha kimentünk, néhány perc után már kéredzkedett is befele, neki elég volt, fázik, de Ádó sem bírta sokkal tovább. Egy idilli szánkózásunk volt, amikor a család Málna kutyával egyetemben (miközben Bundás otthon nyüszített a társa után) szánkózott az utcákban, de nagyjából ennyi, a hóember építése is elég nyögvenyelősre sikeredett, hógolyózásról pedig néhány hanyagul eldobott hólabdán kívül szó sem lehetett, máris menni kellett befelé. A téli örömök csak percekig számítottak örömöknek, utána már inkább a meleg szoba számított vonzónak.
A tél a megfázásról, az influenzáról szól, viszont nálunk inkább a gyomorpanaszok váltották egymást. Egyik nap azon aggódtunk, hogy az egyik gyereknek hasmenése van, ami úgy tűnik, sohasem akar véget érni, másik nap pedig azon, hogy a másiknak székrekedése van, aminek elhárítása nem is olyan egyszerű, mint azt az ember gondolná.
Láttunk telet, havat, megünnepeltük a karácsonyt, az új évet, több születésnapot, most már jöhet a február meg a farsangi időszak… Tényleg, a farsang…
Nyitókép: Ha valaki nem szereti a hideget, bent kell megtalálni az örömforrást – a képen az óbecsei könyvtárban történt „vendégszereplésünk” látható
