A régmúlt karácsonyok hangulatát sokan visszasírják, mondván szegényebb volt, de meghittebb és lélekkel teli. Ez is bizonyítja, hogy gyermekkorunk emlékei, illatai és ízei elkísérnek bennünket egy életen át, és végig abból táplálkozunk, amilyen szellemi örökséget adott át a családunk. Bárhol is járunk, mindig nagymamánk karácsonyi kalácsaira vágyunk, anyukánk húslevesének az erőt adó zamatára, az ő konyháik melegére. Ahogy nagyapánk tanított türelemmel a fába szeget verni, vagy ahogy eközben meleget árasztó öblös kezével szeretettel megölelte a vállunkat.
Hogy valójában milyen is volt alig több mint fél évszázada a karácsonyi ünnepkör vidékünkön, arra a bajsai Szuhankó házaspár, Ruzsena és Sándor kézművesek, az Etno Hagyományápolók Körének alapítói és ma is oszlopost tagjai emlékeztek vissza. A faluban ők tartják életben egy maroknyi hagyományápolóval a többi között a szövést, a gyékényezést, a csuhézást vagy például a halászhálószövést, a tudást távolabbra is viszik magukkal.
Szuhankóékkal a jelen és a régmúlt karácsonyaira emlékeztünk vissza. Arra az időre, amikor az ősöktől örökölt kézműves tudást észrevétlenül, szinte automatikusan szívták magukba a gyerekek. Közben egyre hangosabbá váltak azok a vélemények, hogy a régit valami újra és modernre ildomos cserélni. Persze, azóta kiderült, hogy a beton épületek nehezen fűthetők, a „korszerű” szellemi háttér ingatag, az emberek jellemtelen szélmalmokká lettek, a materializmus pedig rideg és nélkülözi a szeretetet.
Ruzsena: A mi korosztályunk még tanúja és részese volt annak az életformának, amit a mai ifjak hagyományápolásból, hobbiból vagy kedvtelésből kézművesként igyekeznek megélni. Persze fiatalkorban az ember még egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazt az irányt szeretné folytatni, amit a szülei. Mi is, amikor összekerültünk, a tengeren, Opatiján kezdtük meg a közös életünket, majd Lovranban is éltünk. A tengeren aztán összesen 13 évet töltöttünk, és vittük magunkkal oda is a gyermekkorunkban megszerzett tudást, a férjem, Sanyi ott intarziaképek készítésével is foglalkozott, és eleinte abból igyekeztünk kiegészíteni a jövedelmünket – hallottuk Szuhankó Ruzsenától.
Az intarzia nem egy hagyományos bajsai kézműves technika.
Sándor: Az én eredeti szakmám a szobafestő-mázoló, inasként többedmagammal a szakmában pangással járó hideg téli napokon bekerültünk az asztalosműhelyekbe, és fiatal koromban még divatos volt a bútorok intarziás díszítése. Sőt, nemcsak divatos volt, hanem értékes is, mert hihetetlenül aprólékos munka. Én ezt a tudást vittem magammal a tengerre, és az akkor divatos intarziás faliképeket készítettem. Megélni nem lehetett belőle, így visszatértem a recepciós munkaidőm után az eredeti mesterségemhez.
Hogyan döntötték el, hogy a tengeren éljenek?
R.: A férjem beleszeretett a tengerparti tájba, és elhatározta, hogy felnőttként a tengeren szeretne élni. Mindketten a vendéglátóiparban helyezkedtünk el, végül én képesítést is szereztem.
Bajsaiak mindketten. Hogyan ismerkedtek meg?
R.: A néhai magyartanár, Borús Sándor szerkesztett előadásokat a művelődési egyesületben, és mindkettőnket hívott, hogy vegyünk részt egy ilyen szórakoztató jellegű előadáson. Mi ott ismerkedtünk meg a 60-as évek végén, 1970-ben kerültünk össze és költöztünk le az Adria mellé.
Hogyan folytatódott az életük, amikor visszajöttek a tengerről?
S.: Amikor hazakerültünk, akkor a vendéglátóiparban nem találtam munkát, az Umetnost bútorgyárban kezdtem el dolgozni. Ebben az időben a kézművesség kezdte visszanyerni a becsületét, aztán egy komoly betegséggel kellett szembenéznünk. Nem estünk kétségbe, nem torpant meg a világunk, hanem nagyobb erőt és energiát szenteltünk a gyermekkorunkban megszerzett tudásnak. Előkerült a szakajtókészítés, a gyékényezés és a csuhézás. Aztán az is eszembe jutott, hogy az én elődeim hálókötéssel is foglalkoztak, így azt is elkezdtem. Sajnos az utóbbi években szinte magam maradtam ezzel a technikával. Valaha pedig minden tóparti, folyóparti faluban foglalkoztak hálókötéssel. A hevesi Csillagvirág Népművészeti Egyesület meghívására Budán, a mesterségek ünnepén rendszeres vendégek vagyunk alkotóként, és ott kiderült, hogy már hosszabb ideje jómagam vagyok az egyedüli, aki kézművesként ezzel a tudással fogadja a kíváncsiskodókat.
Egyesületük, az Etno Hagyományápolók Köre több évtizede viszi messze földre a jó hírnevüket. Hogyan alakultak a kezdetek?
S.: Feleségem, Ruzsena elkezdett szőni, majd 2003-ban szerveztek egy kiállítást Bajsán, aminek a keretében igyekeztek összegyűjteni a faluban fennmaradt hagyományos szőtteseket és törülközőket. Ekkor a mi házunkban állítottuk ki a magyar és a szerb gyűjteményt, a szlovák hagyaték pedig dr. Tóth Isaszegi Sándor édesanyja, Jusztina házában kapott helyet.
R.: Ezután indítottuk be az egyesületet, és kezdtünk el többféle kézművességgel komolyabban foglalkozni. Aztán két évre rá lett meg az egyik, majd 2013-ban mellette a másik székházunk, ahol igyekszünk tárolni a falu régiségeit, egykori használati tárgyakat, bútorokat. Elindultunk táborokba is, ahol gyarapítottuk a tudásunkat, és magunk is szervezünk ilyeneket. Mi igazából már akkor is a bajsai hagyatékra összpontosítottunk, és igyekeztünk a falunk három nemzetiségének az örökségét külön-külön kezelni és begyűjteni a tárgyakat az itt lakók közreműködésével. Emellett a magyarországi Eötvös Lóránd Tudományegyetem hallgatói érkeztek hozzánk, és rendezték szakszerűen a hagyatékot. A hatalmas munka koordinátora volt a néhai Raffai Judit néprajzkutató és Papp Árpád néprajzkutató, muzeológus.
A karácsonyi időszakhoz köthetően milyen hasonló és eltérő hagyományokat ápoltak valaha a faluban?
R.: Amit tudok, hogy a katolikusoknál valaha a böjt szigorú szabályok szerint előzte meg a karácsonyt. Az evangélikusok is böjtölnek, de ők más formában. Amíg a katolikusoknak a konyhában kell odafigyelni a böjtre, addig az az evangélikusoknál a cselekedetekre, a beszédre és a gondolatokra irányul. Nem szabad káromkodni, rosszat cselekedni ebben az időszakban, másnak rosszat kívánni vagy tenni. De semmi nem volt kőbe vésve, mert hát az én édesanyám is, aki szlovák volt, betartotta a pénteki húsmentes napot.
Igaz, nem fenyőfát, de díszítettek gallyakat szentestére. Mi volt annak idején a mai fenyő elődje Bajsán?
S.: Igen, glédicságakat vagy bukszust díszítettünk gyermekkoromban, esetleg bármilyen más örökzöld fa ágát. Abban az időben vidékünkön még nem is nagyon volt lucfenyő. A nagytatám és dédszüleim istenfélő emberek voltak, és nagy tiszteletben tartották a hagyományokat. A karácsony napja szigorú rend szerint zajlott, majdhogynem megterhelő volt. Csak az előkészületeket szerettük mi, gyerekek, mert akkor készültek a kalácsok. Szenteste a templomba menés volt a legfontosabb. Gyermekkoromban, amikor ministráltam, a mise latin nyelven zajlott. Az emberek abban az időben általában kártyáztak az éjféli mise előtt és után is, hiszen karácsony napjának hajnalán is volt még abban az időben mise. És hogy ne aludjanak el, összejött a nagycsalád, vagy csatlakoztak a távolabbi rokonok, a szomszédok. Akkor jól befűtöttek a szobába, és ott barátkoztak, elvoltak reggel négy óráig, amikor megindultak a templomba az úgynevezett pásztorok miséjére. Aztán hazamentek 5 óra körül, és reggel 7 órakor kezdődött a kismise, ami után a legfontosabb volt a nagymise, ez 10 órakor kezdődött, és tényleg sokáig tartott. Meggyújtották a gyertyákat a karácsonyfákon és a betlehembe is adományozott pár dinárt, aki csak tudott. Az asszonyok siettek haza, hogy elkészítsék az ünnepi asztalt. A férfiak kicsit ráértek, betértek a kocsmába beszélgetni, meginni egy kis kupicányit.
Mi jelentette a régi karácsonyok varázsát?
S.: Az 50-es évek második felében, azaz gyermekkoromban karácsony előtt két héttel nálunk disznóvágás volt, akkor is összejött a család. Az ünnepig mákot törtünk és diót daráltunk, mindezt mi termeltük meg. Minden házban volt tehén, ezért túrónk is volt. Ezekkel, amikkel rendelkeztünk, nem kellett spórolni, csak amit vásároltunk. Akkor nekünk általában a Jézuska hozta a karácsonyfát. Egyik évben beöltözött Margit néném fehérbe angyalkának, és akkor ő hozta a fát. Hát mi, gyerekek úgy megijedtünk, hogy alig bírt bennünket kipiszkálni az ágy alól. A felnőttek nem szóltak semmit, aztán amikor bejött a szobába, volt ijedség. Ő például bukszusággal érkezett, ami meg volt erősítve ágakkal, hogy legyen formája, és ki volt díszítve szaloncukorral. Azaz egy-két cukorka volt csak a fán, a többi ezüstös és aranyos fólia volt, kitömve papírral. A szaloncukor kőkemény olvasztott cukor volt, amin egész nap bírtunk rágódni. Aztán krepp-papírból láncot készítettünk, azzal díszítettünk. Ha meg éppen volt egy kis pénzünk, akkor vettünk vattát, és azt is tettünk a fácskára, mintha havas lenne. Nagyon örültünk a fának, mert nagy ritkaság volt. Nagymamámnál diót is találtunk a fán. Ajándékba egy-két diót és egy narancsot kaptunk általában. Nagyapám készített nekünk állatokat szárból, a lányoknak babákat. Volt olyan év, hogy rongybabát kaptak a lányok. Csokoládét nem nagyon láttunk az 50-es években, 1962–63-ban találkoztunk szinte először csokoládéval. Aztán születésnapokra esetleg kaptunk egy kis csokoládét, ami olyan vékony volt, mint a papír. A fát és a szaloncukrot nem volt szabad egészen január 6-áig, azaz vízkeresztig leszedni, mert akkor a Jézuska rávágott a kezedre. De ezután is a cukorkát csak engedéllyel kaphattuk el, az szóba sem jöhetett, hogy mi magunktól leszedjük. Ez a mai világban elképzelhetetlen.
R.: Valaha nagy hagyománya volt Bajsán a betlehemezésnek, hogy házról-házra jártak a suhanc gyerekek. Azelőtt, míg az apukám élt, harmonikával kísérte őket. Jobban a fiúk mentek, én nem voltam, a Sanyi nagyobb eséllyel. Diót, narancsot, esetleg pénzt kaptak jutalmul.
Napjainkban Bajsán az Etno keretében igyekeznek a karácsony lényegét és egykori varázsát átadni a gyermekeknek és az érdeklődő felnőtteknek. Hogy zajlik ez a program?
S.: Napjainkban ahogy haladunk az idővel, lassan vesznek ki a régi szokások és a hagyaték. Azaz, hogy teljesen átalakulnak, kommercializálódnak, érdekes, hogy hangsúlyosabb lett az adventi várakozás. Az Etno szárnyai alatt igyekszünk a gyerekekkel megismertetni a szokások egy részét Mikulástól, Lucától kezdve, de a kezdetekhez képest nagyon kevesen jönnek a foglalkozásokra. Bajsán az egyháznak van még a karácsonyi szokásokat éltető szerepe. Meglátásom szerint minél több ilyen értékes programot kellene szervezni, ahol a gyerekek leteszik a telefonokat a kezükből, és eltávolodnak a számítógépek bűvköréből.
A gyerekek mivel szeretnek a legjobban foglalkozni?
R.: Minden évben az adventi koszorú készítésével kezdjük, majd karácsonyfadíszeket alkothatnak. Harmadik alkalommal mézeskalácsot díszítünk, amihez mi sütjük meg a mézeskalácsot. Ez utóbbi általában a legnépszerűbb programunk, arra biztosan többen jönnek. Nagyon sajnáljuk, hogy a programjainkra átlagosan 5-6 bajsai gyermek fut be csupán az utóbbi években. Ez azért is szomorú, mert sok helyen meghirdetjük. Amikor kezdtük ezeket a programokat, volt, hogy 30 gyermekkel is foglalkoztunk.
Szuhankóék napjainkban hogyan ünnepelik a karácsonyt?
R.: Minden évben jönnek a fiamék, és ilyenkor igyekszünk olyan menüvel fogadni őket, amit már a gyermekkorunkban is megszokhattunk. A mi ünnepi asztalunkon a főétel kacsából készül. Levest, kocsonyát készítek belőle, majd sütöm, emellé főzeléket tálalok. Ami a kalácsot illeti, mindig kelt kalács van az asztalon, ezt a hagyományt még a szüleimtől örököltem. Mindig csináltam diósat, mákosat, gubát is. Ez kimaradhatatlan, hogy bőséges legyen a következő év. Ugyanerről ismeretes a bab és a borsó is. Vacsora után mindig van fonott kalács, amit általában reggelire fogyasztunk el. Szenteste az asztalon van a dió és az alma, és vacsora után kiválasztunk, szétvágunk egy-egy gyümölcsöt, kinyitjuk, hogy meglássuk, egészségesek leszünk-e következő évben. Az almát aztán annyifelé vágjuk szét, ahányan vagyunk, ami szintén az egészséget mutatja, és hogy tartozzunk össze a következő évben is. Elmegyünk a 18 órai szertartásra az evangélikus templomba, ahol a megváltónk születéséért adunk hálát. A párom katolikus, azelőtt mindkét szertartásra jártunk. Mint ahogy azelőtt a lelkészek is meglátogatták egymás karácsonyi miséjét, a pravoszlávot is. Az ünnepi vacsoránk előtt elmondunk egy fohászt.
Nyitókép: Lakatos János felvétele
