Dr. Kádár Annamária pszichológus, tréner, egyetemi oktató újvidéki előadása után felhívtam édesanyámat, és köszönetet mondtam neki. A Ki vagyok én? Identitáskeresés kamaszkorban című előadás után ugyanis rájöttem, hogy sokkal jobban végezte a dolgát, mint azt akkor hittem.
Dr. Kádár Annamária a családterápia-, valamint a relaxációterápia- és szimbólumterápia-irányzatokban képezte magát. Kutatási és érdeklődési területei közé tartozik az érzelmi intelligencia, flow-élmény, csoportokkal való munka módszertana, asszertivitás, személyiségfejlesztés, önismeret, narratívák tartalomelemzése, fogalmazási képesség fejlődése és fejlesztése, olvasóvá nevelés, a mese gyógyító ereje, pedagógusi hivatás-személyiség alakítása, valamint a játék szerepe a gyerek személyiségfejlődésben. Dr. Kádár Annamária a mesepszichológia úttörő alakja.
Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre? Hogyan jutott erre a pályára?
– Tanítóképzőben érettségiztem, így úgy gondoltam, hogy pedagógusként fogok dolgozni. Az ötéves képzés végén rájöttem, hogy igen, gyerekekkel akarok foglalkozni, de inkább pszichológusként. Így kerültem aztán Marosvásárhelyről Kolozsvárra a Babeş-Bolyai Tudományegyetemre, ott végeztem el a pszichológia szakot. Kezdetben iskolapszichológusként dolgoztam, párhuzamosan végeztem a mesteri képzést Bukarestben és doktoráltam Budapesten, úgyhogy mindig úgy voltam, hogy fél lábbal tanultam, féllel pedig dolgoztam. Nagyon tetszett az iskolapszichológia, de aztán mégis csak továbbléptem eggyel, és bekerültem a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemre tanítani. Ott dolgoztam öt évet, ahonnan visszajöttem a Babeş-Bolyai Tudományegyetemre, ahol mindenféle lélektannal kapcsolatos tantárgyat tanítok. Itt elkezdtem a terápiás képzéseket. Nemcsak gyerekekkel, hanem családterápiával is foglalkozom, csoporttréningeket tartok. Utána kezdtem el a könyveket írni, mesepszichológiával, az élettörténetekkel, a csoporttörténetekkel foglalkozni. Ez aztán összefonódott az érzelmi intelligencia területével, és a podcastekkel. Így lett kerek a történet. Ha egy mondatban kéne összefoglalni, annyit mondanék: történeteket mondok el, hallgatok meg, és segítek ezeknek az átkeretezésében.
Hogyan írná le a mesepszichológia lényegét, és miért fontos a gyermekek fejlődésének szempontjából?
– A mese gyermekszemmel nézett világ. Ugyanazt a perspektívát adja, mint ahogy egy gyermek látja a világot: sokszor egocentrikusan, fekete-fehérben, jó-rossz szereplőkkel, ahol a gyermeknek lehetősége van akár a saját negatív tulajdonságait, vagy éppen a szüleinek vagy környezetének a negatív részét beleprojektálni a negatív meseszereplőkbe. Ezért nem kell kilúgozni a mesékből a gonoszt meg a negatív karaktereket, mert ezáltal tudja a gyermek a vágyait, indulatait, haragját megszelídíteni. Ami a mesében nagyon fontos – és ez is a mesepszichológia lényege –, az a belső képeknek az alkotása. Azt nem tudjuk kívülről megvalósítani, amit már belülről sem tudtuk elképzelni. Ez a mesehallgatás és a szabad játék közben tud megvalósulni.
Ha kicsit továbbmegyünk, akkor már a kiskamaszokról és kamaszokról beszélhetünk. Mik a legnagyobb kihívások, amik az identitáskeresés ideje alatt fellépnek?
– Ezt két szempontból is vizsgálható. Egyrészt a szülők, másrészt a kamasz szemszögéből. A legújabb elméletek szerint a kiskamaszkor már nyolcévesen megkezdődik, és míg régen tizennyolc éves korban vége volt, a következő elméletek azt mondják, hogy az agyi érési folyamatok huszonöt éves korban fejeződnek be, a legújabbak pedig azt, hogy ez már huszonkilenc. Nem könnyű sem a szülőknek, sem a pedagógusoknak, hiszen, ami régen a nagykamaszkor volt, az most lejött 13-14 éves korra. A pedagógus is értetlenül áll egy harmadikos osztályban, hiszen a tagozat fele még hisz a Mikulásban, a másik fele pedig menstruál. Aztán a huszonöttől harmincéves korban lévő fiatal felnőtteknél meg azt látjuk, hogy sokszor nem születik meg a „Ki vagyok én?” kérdésre a válasz. Ilyenkor van az életnegyedévi válság, amikor látjuk azt, hogy a fiatalok több egyetemet beírnak egymást után, mester, doktori, de olyanok is vannak, akik még mindig a mama-hotelben élnek. Ők folyamatosan elodázzák az elköteleződést. De beszélhetünk a 700 vagy 1000 eurós nemzedék problémájáról is, ami valójában arról szól, hogy elvárjuk, hogy a fiatalok önállósodjanak, de egy kezdő fizetésből ez szinte lehetetlen. Így ragadnak bele ebbe az életciklusba.
Hogyan tudja őket ezen az úton segíteni egy szülő, egy pedagógus vagy egy közösség?
– Szülőként a legnehezebb ilyenkor azt elviselni, hogy a gyermek el fog távolodni a családban képviselt értékektől. Ha elég türelmesek vagyunk, akkor legjobb esetben vissza fog találni ezekhez, de már saját meggyőződéséből. Hogy ez elviselhető legyen, látnunk kell a generációk sajátosságait. Ők egy egészen más világban szocializálódtak, amit még véletlenül sem hasonlíthatunk a ’70-es és ’80-as évekhez. Az nem segít, ha folyamatosan azzal példázódunk, hogy „Bezzeg az én időmben!”, a gyermek ahhoz nem tud kapcsolódni, nem tud neki megfelelni. A kamaszkor olyan, mint egy tükörlabirintus, minden tükör mást mutat, sok közöttük a torz is, de ő mindegyiknek meg akar felelni. A kamasz úgy érzi, gyorsan kiutat kell találnia, de aztán rá kell jönnünk arra, hogy ebből a labirintusból nincs kiút. Minden befelé vezet, a saját központunk felé. A konfliktusok akkor jönnek, amikor a szülő vagy a pedagógus nincs rendben a saját belső kamaszával. Hogyha a kamasz egy cipő után sír, számára az nem csak arról szól. Az egész identitása a tét. Hagyni kell, hogy kipróbáljon stílusokat, koncertre kell vele menni – amennyiben megengedi, tanuljunk a trendekről, és segítsünk neki megkülönböztetni a látszatot a valóságtól. Egy szülőnek és egy pedagógusnak folyamatosan tanulni kell.
Ön is oktató. Mit tart a legfontosabbnak, amikor a jövő pedagógusait oktatja?
– A legfontosabb az, hogy tudjanak kapcsolódni a gyermektémákkal, a rajzfilmvilággal, az influenszerekkel, youtuberekkel, celebekkel – ezek olyan témák, amelyet részletesen átveszünk. A bántalmazás témakörétől kezdve a kamaszkor sajátosságaiig. Egy pedagógusnak fel kell venni a lépést. A frontális oktatás ma már nem is működne, hiszen én is unnám. Élménypedagógiát kell alkalmazni – csoportmunkák, projektek. Azt is látniuk kell, mekkora szerepe van a szorongásnak ebben a generációban, és a kiégett gyermek sem kevés, akik minden egyes elvárásnak meg akarnak felelni. Ma már nemcsak a tananyag van, hanem a körülöttünk lévő világ megértése, és az, hogy a gyermek mentálhigiéniás és pszichés szempontból is jól legyen ebben a világban. Ha jól van, akkor nemcsak a tanórákon, hanem folyamatosan tanul, sőt az is lényeges, hogy egy pedagógus mit tud tanulni tőle. Ebben a kölcsönös tanulásban nincsen hierarchia, nincsen katedra, partnerség van.
Nyitókép: Dr. Kádár Annamária (Fotó: Ótos András felvétele)
