A népi kultúra éltetése napjainkra inkább céltudatosan választott életfilozófiát, életformát, öltözködési stílust jelent, hiszen a kedvelői és művelői egy része betondzsungelben éli a hétköznapjait, vagy ha falvakban is, már urbanizált életkörülmények között. A népzenészek, néptáncosok, kézművesek és népi kisiparosok a tevékenységükkel elsősorban a tiszteletüket fejezik ki az elődök felé, akik a hétköznapjaikban számos műfaj hatásának voltak kitéve. Amíg mi Vajdaságban a népmesék terén tettünk hozzá maradandót nemzetünk szellemi örökségéhez, addig Erdély a népzenében és a néptáncban mutat fel ma is követendő utat. Így például az Üsztürü zenekar, amelynek tagjai a népzenei körökben kiemelkedő tekintélyt muzsikáltak össze maguknak az elmúlt több mint három évtizedben. A zenekar a közelmúltban Topolyán vendégeskedett, a Vajdasági Magyar Táncháztalálkozó és Sokadalom forgatagában táncoltatta meg a közönségét. A fellépés előtti „bemelegítő” közben, a Folkkocsma zajától két lépésre Major Levente és Szász Lőrinc alapító tagok beszéltek arról, hogy mikor és milyen körülmények között kezdte meg a zenekar a működését, és hogy igazából mit is jelent az üsztürü kifejezés. De mindenekelőtt az iránt érdeklődtünk, hogyan csöppentek Topolyára.
Szász Lőrinc: Régi jó kapcsolatot ápolunk a topolyai zenészekkel, a Csalóka zenekar tagjaival. Annak idején egy erdélyi fellépés alkalmával ismerkedtünk meg, aztán elég sok néptáncos tábort is együtt muzsikáltunk végig. Az idők folyamán jó barátságba kerültünk, és ez az elsődleges, amiért kötődünk Topolyához, azaz a zenészkollégákhoz.
Hogyan alakult meg a zenekar, és mit kell tudni a nevéről, az Üsztürüről?
Major Levente: Ha az első muzsikálásunkat vesszük alapul, amikor legelső ízben verődtünk össze, akkor még nem voltunk néven nevezve mint zenekar. Ez 1991 nyarán történt. Utána volt egy nagybányai táncháztalálkozó, ahova úgy mentünk, hogy együtt akarunk muzsikálni. A névadási momentum pedig 1992-ben volt, és itt Kallós Zoltán nevét is illik felhozni, ugyanis ő volt a keresztapánk. Lengyelországban volt egy kelet-európai kisebbségi fesztivál, amin részt vettünk a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum gyermekegyüttesét kísérve. Jómagam a gimnázium tanulója voltam, Lőrinc és a testvéröccse pedig Kolozsváron egyetemista. Kallós Zoltán két nevet javasolt ekkor, az egyik volt a Pörü, azaz fenőkő, a másik pedig az Üsztürü, ami a szalmakazal központi gerince, erre pakolják rá a szénát száradni. Bevallom, azt nem tudtuk, hogy mit jelent, de hangzásra nekünk leginkább az üsztürü tetszett. Alapvetően négy tagunk van, de azért a tagok változtak az évek során. Az alapítók Szász Lőrinc mellett Szász József, jómagam, Major Levente és Könczei Csongor. Azzal, hogy Csongor inkább a gyermektáncegyüttes vezetését választotta. Ezért később csatlakozott hozzánk Moldován Horváth István, aki előtte a Háromszék együttes zenekarát vezette. Sajnos ritkán tud velünk tartani, mert a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes igazgatója, így Topolyára Vajda Mátyással érkeztünk, aki 2012-ben csatlakozott hozzánk, és ő a legfiatalabb közöttünk.
Milyen lehetőségek állnak a népzenészeknek a rendelkezésére megélni a népi kultúrát?
Sz. L.: Egyre több lehetőség van arra, hogy éltessük, megéljük a népi kultúránkat. Vannak táncházak, táncháztalálkozók Székelyudvarhelyen, ezenkívül Kolozsváron a Magyar Napok keretében is. Ritkábban ugyan, de táncegyüttesekhez is szoktak hívni bennünket muzsikálni.
M. L.: A fiataloknak egyre több lehetősége van találkozni a népi kultúrával Erdélyben, más határon túli részeken és az anyaországban is. Szerencsére felsőbb körökből is támogatott az egész. Néhány évtizeddel ezelőtt kicsit még le is nézték, és nagyon elhivatottnak kellett lenni ahhoz, hogy valaki nyilvánosan is felvállalja. Talán ezért is volt igen komoly varázsa foglalkozni vele. Ezt a fajta szellemiséget, ha úgy tetszik, varázst szeretnénk visszahozni. Hiszen a zene, az együttlét táplálkozik valamiből. Habár azok az egyének, akiktől származik, akiktől begyűjtötték annak idején a táncokat, a zenét, már nagy részük nem él, mégis nem csak arra kell törekedni, hogy formailag visszahozzuk a zenét és a táncot. Nem feltétlenül az a fontos, hogy milyen jellegű táncok, lépések, ruhák és muzsikák vannak, hanem azoknak a lelkületét is újra kell élni. És nekünk az a felelősségünk, hogy ezt a gyökeret visszahozzuk, és az alapján is mélységében megkedveltessük a táncokat és a zenéket. Miután ugye az utóbbi időben sok képzés folyik a népi kultúra terén, nyilván valamilyen szinten átalakítja a struktúráját az egész mozgalomnak, és erre az irányra kevesebb figyelem jut. Ezért is nehezebb megértetni a népi kultúra lelkiségét valakivel, aki ugyan a terület képzett előadója, de még az igazi gyökereivel nem találkozott.
Vajon a közönség mely tájegységek kultúráját kedveli jobban, az erdélyiét, a felvidékiét, a magyarországiét vagy a vajdaságiét? Vagy van egyfajta egységes irányvonal, „közízlés”?
M. L.: Igazából régiónként változik a közönség ízlése és igénye. Azért a táncházmozgalom muzsikái alapvetően erdélyiek, a három főtípus pedig a kalotaszegi, a palatkai és a felsőmarosmenti, azaz az vajdaszentiványi muzsikák. Persze a mi szívünk-lelkünk is az erdélyié, és különösen a közép-erdélyi muzsikában vagyunk otthon: Szék, Bonchida, Vajdaszentivány, Szászcsávás, Magyarpalatka, Kalotaszeg zenei világában. Ettől függetlenül azért ismerünk felvidéki muzsikát is. Kismagyarország zenéiben is eléggé otthonosan mozgunk, de bevallom, a bácskai repertoár nekünk nagyon „nincs a kézben”. Habár most jut eszembe, hogy nem is olyan régen voltunk egy zenésztalálkozón, amelyen az idős Versendi Kovács Józsi bácsival muzsikáltunk együtt, és az az alkalom is arról tanúskodott, hogy a végül is az újstílusú népdalok dallamkincse közös mindenfelé. Beálltunk mi is muzsikálni, és nagyon jólesett.
A határontúliság lehet találkozási pontja, közös nevezője a népzenészeknek?
M. L.: A topolyai és a vajdasági népzenészekkel ugye már régebb óta szoros szakmai és emberi kapcsolatot sikerült kialakítanunk. Egyrészt a kisebbségi lét és létérzés összekovácsol bennünket. Másrészt úgy érezzük, hogy hasonló nyelvet beszélünk, és nem csak a tájszólásra gondolok. A gyökerekhez való ragaszkodás is közös bennünk. És ezért találunk közös nevezőt az ilyen emberekkel, mint azokkal, akik ezt nem értik meg.
Akinek alapvető az anyanyelvének a mindennapos használata, az a kultúráját automatikusan meg tudja élni a hétköznapokban. Benne lehet ebben az is, hogy amikor nem kínálnak valamit tálcán, amikor kicsit tiltott, akkor édesebb is?
M. L.: Igen, ez valóban így lehet.
Az utóbbi években megkapja a népi kultúra, a néptánc és a népzene az egyébként jól megérdemelt anyagi támogatást, és komoly képzéseken vesznek részt a csoportok vezetői. Ez hozott magával kommercializálódást a népzene és a néptánc világában?
Sz. L.: Mivel számszerűen is növekedett a mozgalom az elmúlt évtizedekben, ezért ez automatikusan hozta magával a kommercializálódást. Hiszen minél többen űzzük, annál több benne a marketing vagy a más jellegű figyelemfelkeltő fogás. Nem azt mondom, hogy ez baj, mert így sokakhoz eljut, és amíg az eredeti lényegét hordozza önmagában a mozgalom, addig nincs baj. Az a fontos, hogy mi, akik ezzel foglalkozunk, próbáljuk ne aszerint űzni, hogy hány nézőnk van, hanem hogy mit hordoznak, mit adnak át a fellépések. És ez egy zenekar erőssége. Az is fontos, hogy a kommercializálódásnak a mércéje ne az olcsóság legyen, hanem a mélység. Ez pedig mindannyiunk feladata, hogy mesékkel, személyes példamutatással igyekezzünk megtartani a népi mozgalom súlyát. Hogy minél többet jelenítsünk meg a színpadon abból a világból, annak a szellemiségből, ami minket azzá nevelt, akik ma vagyunk.
