Radics Gigi mindössze 16 éves volt, amikor lehengerlő hangjával és meggyőző színpadi jelenlétével 2012-ben elnyerte a Megasztár zsűrijének és a közönségnek a szívét. Több mint tíz év telt el azóta, de Gigi neve továbbra is egyet jelent a tehetséggel, az érzelemdús énekléssel, a szenvedéllyel és a zenei alázattal. Karrierje azóta is töretlenül ível felfelé. Megjárta a legnagyobb színpadokat, együtt dolgozott hazai és nemzetközi sztárokkal. Szakmai díjak, nagykoncertek és felejthetetlen tévés pillanatok sorakoznak mögötte – de ami talán még fontosabb: végig megmaradt annak az őszinte, közvetlen lánynak, akit a publikum az első pillanattól megszeretett. Amerikában Michael Jackson producere, Quincy Jones is felfigyelt rá, sőt a világ 5 legjobb hangja közé sorolta. Az énekesnő többször is megfordult az Eurovíziós Dalfesztiválok magyarországi előválogatóin, 2021-ben pedig egészen a döntőig jutott A Dal című műsorban, emellett a magyar X-Faktor legfiatalabb mentora lett 21 évesen. Öt évvel ezelőtt új fejezet nyílt az életében: megszületett kislánya, Bella, akinek érkezése új értelmet adott mindannak, amit addig elért. Radics Gigivel a reflektorfény mögötti valóságról, a küzdelmekről és újrakezdésekről, hivatásról és anyaságról, mélységekről és csúcsokról beszélgettünk.
Mikor tudatosult benned először, hogy a zene lesz az utad? Milyen visszajelzéseket kaptál akkoriban?
– Amióta csak az eszemet tudom, énekesnő akartam lenni. Öt-hat éves lehettem, amikor édesapám felfedezte a tehetségemet. Az út azonban korántsem volt könnyű: fiatal, túlsúlyos, vidéki roma kislányként gyakran kaptam hideget-meleget, bántó, negatív megjegyzéseket, de szerencsére bőven érkeztek pozitív visszajelzések is, amelyek erőt adtak. Kezdetekben, amit érdemes volt, azt megfogadtam, amit pedig nem, azt egyszerűen elengedtem a fülem mellett. Nem hiszek az építő kritikában – csak a kritikában. Ezekből is lehet tanulni, és előnyt kovácsolni. Mindig is tudatosan dolgoztam a céljaimért: leadtam a súlyomból, angolul tanultam, és zeneiskolába jártam. Rengeteg energiát fektettem abba, hogy minél felkészültebben állhassak a világ elé. Mindez végül meghozta gyümölcsét: a Megasztár jelentette az első igazi áttörést.
Kik voltak a zenei példaképeid?
– Gyermekként először Cserháti Zsuzsa művészete ragadott meg, aki szerintem a valaha élt egyik legnagyobb magyar énekesnő volt. Dalai a szívemig hatoltak, technikai tudása lenyűgözött. Később felfedeztem a Destiny’s Childból ismert Beyoncét, aki a profizmusával és elképesztő technikájával lett számomra etalon. Ma már sokféle stílus inspirál: közel áll hozzám a dzsessz, a soul és az R’n’B világa, emellett szívesen hallgatok kevésbé ismert, rétegzenét játszó előadókat is. A modern sztárok közül Bruno Mars zeneisége nyűgöz le, ezenfelül a klasszikus ikonok, mint Michael Jackson és Whitney Houston is örök példaképeim maradtak.
Mi motivált arra, hogy harmadszorra is nekifuss a Megasztárnak, amit végül meg is nyertél?
– Ez egy nagyon jó kérdés. A korábbi próbálkozások kudarcai után már majdnem teljesen lemondtam róla. A jelentkezés utolsó napján is csak az utolsó pillanatban kattintottam rá a regisztrációra. Mintha megszólalt volna egy halk, de határozott hang, ami arra ösztönzött, hogy menj, próbáld meg újra, hiszen eddig is rengeteget tettél ezért. A családom is biztatott, hogy nincs veszítenivalóm, miért ne adnám meg magamnak az esélyt még egyszer. A castinghívás erősített meg abban, hogy ismét belevágjak. Most már úgy látom, nagyon is jól döntöttem. Hiszek az ösztöneimben, és ekkor is jó irányba vezettek. A Megasztár megnyerése után valójában megfordult velem és a családommal is az egész világ.
Hogyan formálódott az önképed az évek során? Mi maradt meg benned abból a Gigiből, akit a Megasztárban ismertünk meg?
– Mindvégig fontos volt, hogy hű maradjak önmagamhoz, vagyis ahhoz a lányhoz, aki még a hírnév előtt voltam. Leginkább az értékrendemet igyekszem megőrizni. A család számomra ma is a legszorosabb és legfontosabb kötelék, ami még inkább erősödött, amióta édesanya lettem. Úgy érzem, mindig is érettebb voltam a koromnál, a lelkem pedig ma is idősebb a testemnél. Nyolcéves voltam, amikor apukám zenekart alapított nekem, számos fellépésünk volt, így már akkor megtapasztaltam, hogy idősebb lélek vagyok. Talán épp ez segített abban, hogy amikor 16 évesen megnyertem a Megasztárt, képes legyek felnőttként helytállni. A közösségi médiában való aktív jelenlét nem az én világom, sokkal inkább keresem a nyugodt, lélekemelő pillanatokat. Ha tehetem, meditációs zenét hallgatok, vagy a természet csendjében töltök időt a kislányommal, próbálok nagyobb hangsúlyt fektetni az énidőre. Ezek az egyszerű, ám annál értékesebb percek segítenek átlendülni a nehezebb napokon, és újra megtalálni a belső egyensúlyt. Mindig is a családom és a barátaim jelentették számomra a biztos pontot. Most, édesanyaként, ugyanezt az értékrendet igyekszem átadni a lányomnak is. Fontosnak tartom, hogy őszintén megbeszéljünk mindent. Hiszem, hogy a szeretet és az összefogás minden akadályon átsegít.
Fotó: Nánási Pál
Mit jelent számodra a tehetséggondozás?
– Manapság gyakran hívnak motivációs előadásokra, fiataloknak szóló rendezvényekre, amelyeken nehezebb körülmények között élő, de tehetséges gyerekekkel találkozom. Ezeket az alkalmakat mindig örömmel vállalom, mert hiszek abban, hogy a támogatás és a bátorítás kulcsszerepet játszik abban, hogy valaki megtalálja az útját. A talentumot ajándékként és áldásként kell kezelni. Egy gyerek csak akkor találhat rá igazán az életcéljára, ha segítünk neki kibontakoztatni az adottságait, és megerősítjük abban, amiben jó. Saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen sokat jelent, ha valaki hisz bennünk. Ugyanezt látom most a kislányomnál is: a szeretetteljes háttér és a folyamatos megerősítés csodákra képes.
Énekesként milyen felelősséget érzel a közönség és a társadalom felé? Szerinted mi egy művész szerepe a mai világban?
– Hatalmas a felelősség. Egy-egy dal üzenete rengeteg emberhez eljut, és gyakran épp a zene az, ami erőt ad a nehéz időkben. Roma énekesnőként én nem az autentikus cigányzenét vagy a mulatós műfajt képviselem. Éppen ezért érzem még erősebben a példamutatás súlyát. Sok fiatal ugyanis úgy gondolja, hogy esélytelen kitörni abból a közegből, amelyben él, vagy attól tart, hogy a környezete kineveti. Én is átéltem ezt. A falumban sokan értetlenül néztek rám, amiért olyan stílusokban énekeltem, amelyek eltértek a megszokottól, amelyek nem illeszkednek a hagyományos kultúránkhoz. Mégis hiszek abban, hogy bárki bármilyen műfajban érvényesülhet. A kulcs a kitartás, a szorgalom és az, hogy hallgassunk a belső hangunkra. Csak azt szabad csinálni, ami valóban belülről fakad. Számomra ez a hit és az önazonosság a művészet legfontosabb üzenete.
Mi inspirál a dalírásban? Édesanyaként hogyan változott meg a zenéhez való viszonyod?
– Bár gyakran mások személyes élményei is megihletnek, a legtöbb dalom a saját érzéseimből és tapasztalataimból születik. Évek óta magam írom a dalaimat és a szövegeket is, amelyek így nagyon személyessé válnak. A dalírás izgalmas és ösztönös folyamat. Megtörténik, amikor már az ihlet pillanatában tudom, miről szól majd, még akkor is, ha a szöveg csak később ölt végleges formát. Az anyaság mélyen áthatja az életemet: hatással van a gondolkodásomra, a figyelmemre, az értékrendemre és természetesen a zenémre is. Inspirál és új perspektívát ad. Még kismamaként írtam egy dalt édesapám közreműködésével a kislányomnak, amelynek Egy vagy velem lett a címe. Ez a szám mindig is nagyon személyes és megható marad.
Mit jelent számodra a hangod? Tehetség, ajándék vagy inkább sorsfeladat?
– Azt hiszem, mindhárom egyszerre. Isteni ajándéknak érzem, különösen azért, mert édesapám pont akkor veszítette el az énekhangját egy hangszálműtét miatt, amikor felfedezte a tehetségemet. A hangom számomra sorsfeladat. Azzal, hogy ennyi emberhez eljuthat, illetve hatással lehet, az felelősség is jár: ápolni és fejleszteni kell. Régebben egyébként nehezebben szólaltam meg közönség előtt. Nem szerettem visszahallani a beszédhangomat, és úgy éreztem, szavakkal nem tudom annyira kifejezni magam, mint énekléssel. Az évek, a sok interjú és a színpadi tapasztalatok azonban megtették a hatásukat, ma már ebben is magabiztosabb vagyok. Mégis, a színpad az a hely, ahol igazán önmagam lehetek.
Mit adott számodra A Nagy Duett?
– A műsorban egy másik arcomat is megmutathattam, ami valódi kihívás volt. A humoros szórakoztatás korábban távol állt tőlem, és jó színésznek sem tartom magam, viszont Visváder Tamással remekül működött köztünk az összhang, ezért sikerült a természetes humoromat is beépíteni a produkciókba úgy, hogy az nem vett el a művészi értékből.
Milyen terveid vannak 2025-re?
– Szeretném, ha az idén végre megjelenne egy komplett lemeznyi saját anyagom, már készülnek az új dalok. Lesz köztük meglepetésduett is, és sok magyar dal is.
Mit szeretnél a kislányodnak megtanítani az életről, amit te a saját utadon tanultál meg?
– Azt tanítanám meg neki, hogy merjen önmaga lenni, és bízzon azokban az érzésekben, amik belülről vezetik. Mert ezek a legmegbízhatóbb iránytűk.
Ha egyetlen tanácsot adhatnál a pályakezdő önmagadnak, mi lenne az?
– Csak azok véleménye számít, akik valóban ismernek és szeretnek.
Nyitókép: Radics Gigi (Fotó: Nánási Pál)
