A Grogtól az életműig

Varga Miklóssal, Magyarország érdemes művészével beszélgettünk

Varga Miklós Máté Péter-díjas magyar énekes, színművész, rockzenész, érdemes művész. Egyaránt megfordult rockzenei és színházi deszkákon is. Zenei pályafutását 1975-ben kezdte az esztergomi Grog együttesben, majd a váci Corpusban énekelt. 1980-ban az akkor alakult P. Box énekese lett. 1983 augusztusában az István, a király rockopera ősbemutatóján a címszerepet énekelte. 1985. március 15-én a Magyar Nemzeti Múzeumnál megtartott ünnepi műsorban énekelte a Nemzeti dalt. 1988 augusztusában a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon A költő visszatér című rockoperában Petőfit alakította. A szeptemberben megjelent Hazám, édes felem… című lemezen hat megzenésített magyar költeményt énekelt el. 2005-ben alakult meg a Varga Miklós és a Band nevű együttese, mellyel május közepén a tordai falunap és templombúcsú ünnepén lépett a színpadra. A koncert előtt ültünk le beszélgetni.

Hogyan került a zenei pályára? Mindig is énekes szeretett volna lenni?

– Soha életemben. Sőt, gyermekkoromban annyira utáltam énekelni, hogy amikor az iskolai énekkarba beválasztottak, szándékosan elkezdtem nagyon hamisan énekelni, hogy valahogy kidobathassam magamat onnan, és ez sikerült is. Mégis, ami erre a pályára sodort, az az volt, hogy a középiskolában volt egy osztálytársam, aki az osztálykirándulásokra hozott magával egy dobgitárt, és a tábortüzek mellett dalra fakadt. Azt vettem észre, hogy a lányok őrá jobban odafigyelnek, s akkor úgy gondoltam, hogy ha ez kell a lányok meghódításához, akkor én is megtanulok gyorsan gitározni. A legnagyobb bátyámtól elsajátítottam az alap akkordokat, és onnantól kezdve már ketten vittük a dobgitárt.

Hogyan került be az első zenekarba?

– A Grog együttes 1975-ben alakult meg, amikor egy esztergomi zenészekből álló társaságba keveredtem. Ez volt az első zenekarom, egy amatőr banda volt, amelyben a magunk kedvtelésére játszottunk. Egy rövid, hároméves történet volt ez, utána feladtuk. De az az időszak egy nagyon szép három év volt.

Ön az 1970-es évek közepétől, illetve az 1980-as évek óta része a magyar rockzenének. Beszéljen egy kicsit arról az időszakról! Milyen volt akkoriban egy rockkoncert? Hogy néztek ki azokban az időkben a turnék?

– Akkoriban ebben a műfajban voltak még sztárok, ma már többnyire csak celebek vannak. Abban az időszakban a Piramis együttes egy nagyon komoly sztárcsapat volt, hiszen Piramis-őrsök meg ilyenek alakultak. Ez a fiataloknak egy olyan életérzést adott, amely meghatározta az ő életüket és az érdeklődési köreiket is. Én még abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a P. Box zenekarral elértem az utolsó nagy rockhullámot, hiszen 1980-tól én már alapító tagként a P. Box zenekarban játszottam, és hát azok voltak a csodálatos évek. Akkor voltak turnék, „lentalvásos” turnék, és teljesen más hangulatban zajlottak a koncertek is, nem lehet összehasonlítani a maival. Az egy nagyon szép korszak volt.

Ismereteim szerint az Európa című dal megszületésének a története érdekes!

– Ami az Európa című dal megszületését illeti, még a P. Boxban játszottam, amelyben három zeneszerző volt, Bencsik Sándor, Cserháti István és Sáfár József. Csiga Sanyi, a szövegírónk kérte, hogy próbáljak meg én is zenéket írni, hogy ne csak a három meglévő zeneszerző legyen, és akkor megpróbáltam. Hazamentem, körülbelül öt perc alatt megszületett az Európának a dallama, és ő arra írt két különböző szöveget, melyek nem is voltak olyan rosszak. Az egyik valami csavargóról szólt, a másikra már nem is nagyon emlékszem. Mivel a P. Boxnak nem kellett – azt mondták, hogy ez egy elég gyengécske próbálkozás – feladtam azokat az ambícióimat, hogy én dalokat írjak az együttesnek. Néhány évvel később az egyik zenekarral egy művelődési házban próbáltunk, és az igazgató a kezembe nyomott egy szöveget, aminek Európa volt a címe. Nekem nagyon tetszett ez a szöveg, és azzal adta a kezembe, hogy „próbálj meg erre írni egy dalt”. És akkor beugrott nekem, hogy van ez a korábbi dalom, és csodák csodájára a dal és a szöveg tökéletesen passzolt. Úgy egymásra találtak, mintha egymásnak írták volna, pedig térben és időben teljesen különböző helyen születtek, úgyhogy így jött létre az Európa dal. Ebben olykor némi isteni sugallatot is felfedezek.

Az énekesi pályafutása részeként rockoperákban, musicalekben is szerepet vállalt. A közönség nem is akármilyen szerepekben láthatta önt: játszott Dózsa Györgyöt, István, a királyt, megjelent Petőfiként és Jézusként is. Mit adott mindez az életéhez? Volt olyan szerepe, amely lélektanilag is hatott önre?

– Általában minden szerepet komolyan vettem. Nyilván az István, a király rockopera volt az, amelyik megnyitotta számomra a zenés színház kapuit. Ezenkívül a magyar államalapítót megszemélyesíteni a színpadon, az nem semmi feladat. De kedvencem volt még az ezredfordulón bemutatott Megfeszített című rockopera, amely szintén egy Golgota-történetet mesél el. Szépek voltak a Petőfi-szerepek, hiszen a lánglelkű költőnek a bőrébe belebújni, az sem mindennapi feladat, úgyhogy jó szívvel és kellemes emlékekkel gondolok vissza ezekre a darabokra. Különösen azért, mert szeretem Petőfi költészetét. Közérthető, de rendkívüli művészi módon fogalmazta meg saját elképzeléseit, és minden gondolatával azonosulni lehet. Petőfi valóban a nép gyermeke volt, nem akart többnek látszani, mint ami.

Az Európa című dal mellett leginkább a Nemzeti dalt szokták önnel összepárosítani. Mennyivel másabb ezt a dalt a külhoni vagy a diaszpórában élő magyaroknál énekelni?

– A repertoárunk, a Varga Miklós és a Band zenekar repertoárja, többnyire nemzeti érzelmű dalokból áll össze. Nem mindegyik, tehát azért nem mentünk bele egy skatulyába, de azért sok olyan dalunk van, amely a nemzetről szól, és ezek a dalok sokkal hangsúlyosabban szólnak a határon túl, ahol a magyarok megőrizték magyarságukat, hiszen itt ugye a trianoni békeszerződés megkötése óta az embereknek a mindennapokban kellett megküzdeniük a magyarságukért. Sokkal mélyebben él bennük a magyarság és a nemzettudatosság érzése, ezért másképp szólnak itt ezek a dalok, a közönség sokkal inkább a magáénak érzi a nemzetről szóló dalokat. És ezek nekünk nagyon jó érzést jelentenek.

Mi ad önnek még mindig erőt ahhoz, hogy színpadra lépjen?

– Rájöttem arra, hogy addig kell, illetve addig érdemes énekelnem, amíg érzem a közönség szeretetét. Pályafutásom során már több elismerést is kaptam, de mindig el szoktam mondani azt is, hogy állhatnak sorban a vitrinben a kitüntetések, egyik sem ér annyit – és ezzel nem akarom devalválni ezeknek az értékét –, mint amennyit a közönség szeretete, hiszen hogyha a közönség nem kíváncsi rám, akkor mit érek el a sok kitüntetéssel? Tehát a közönség figyelménél, szereteténél nagyobb elismerést nem nagyon ismerek.

Március közepén vette át a Magyarország Érdemes Művésze díjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?

– Természetesen sokat jelent, mert a közönség szeretete tart bennünket életben, és az hajt előre, de azért jólesik az, hogyha akár a szakma, akár az állami szervek elismerik azt a munkásságot, ami mögöttünk van. Lassan 50 esztendeje vagyok a színpadon, s ez, úgy szokták mondani, hogy az még gombócból is sok. És hát ugye 50 évig fönt lenni, ha nem is mindig topon, de azért ott érzem magam az élmezőnyben, kiváló kollégákkal tudok együtt dolgozni, és ez tartja bennem a lelket, ez visz előre, ez hajt, és ez próbál inspirálni bennünket az újabb sikerek felé.