A következetesség a játékvezető legfontosabb erénye

A játékvezetők ritkán kerülnek reflektorfénybe, és ha mégis, legtöbbször csak vitatott ítéleteik vagy egy-egy hiba miatt. Pedig a sípszó mögött hosszú évek munkája, folyamatos tanulás és komoly mentális felkészülés áll. Burány Gábor vízilabdabíró néhány év alatt végigjárta a hazai ranglétrát, ma már a szerb Szuperligában és a Regionális ligában is rendszeresen bíráskodik, nemrég pedig Isztambulban sikeres vizsgát tett, így nemzetközi játékvezetővé lépett elő. A zentai szakemberrel pályafutásáról, a vízilabda folyamatosan változó szabályairól, a játékvezetés kihívásairól és a jövőbeli céljairól beszélgettünk.

Hogy lesz valakiből játékvezető?

– Általában nem vezet hozzá egyenes út, ám a sportág szeretete nélkülözhetetlen. Hét külföldön töltött év után költöztem haza Zentára, a korábban megszakadt játékospályafutásomat szerettem volna folytatni, ám a kihagyott idő túl soknak bizonyult, fizikailag nem sikerült a kellő mértékig visszarázódni. Ekkor keresett meg a nagyakikindai Milovan Ranđić, aki akkor már küldöttként járt a mérkőzésekre, és ajánlotta fel, hogy segít elindulni ezen az úton. Gyakorlatilag a medence mellett nőttem fel, az edzéseken rendszeresen segítettem, bíráskodtam, a szabályokkal tisztában voltam, így belevágtam. Levizsgáztam, és hamarosan hivatalos meccseket is kaptam. Gyér szerb nyelvtudás mellett eleinte nagyon nehéz volt érvényesülni, főleg az első nyáron akadtak nehézségeim emiatt, de idővel egyre könnyebbé vált. Ősszel már magasabb rangfokozatban, az I. B ligában is debütáltam játékvezetőként. Nagyon sok meglepetés ért, sok újdonság, még több új kolléga. Nem volt könnyű, hiszen nem ismertem ezeket az embereket, a külföldön töltött évek miatt ebből a szempontból komoly hátrányba kerültem a többiekhez képest, volt mit bepótolni. Az első éveben többnyire csak a környékbeli településeken, Óbecsén, Nagykikindán, Szabadkán kaptam mérkőzéseket, majd egyre bővült a kör. Eleinte csak az utánpótlásnál bíráskodtam, majd fokozatosan ez is változott.

Mondhatjuk, megjártad a ranglétrát, és a közelmúltban nemzetközi bíróvá avanzsáltál.

– Néhány héttel ezelőtt Isztambulban vizsgáztam le nemzetközi bírónak. Öt napot töltöttünk Törökországban, hat országból érkeztek a résztvevők. Szerbiát négy játékvezető képviselte, a többi országhoz képest nálunk jóval erősebb a konkurencia. A kurzus másfél nap elméleti oktatással és vizsgával indult, majd következett a gyakorlati rész. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy élesben is megmutathattam, mit tudok valójában, mivel én kaptam a legnehezebb mérkőzést. Az Enka és Galatasary számít a két legjobb török együttesnek, így valóban rangadót vívtak egymással. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy egy nemzetközi bíróval, Erkan Türkkannal együtt vezethettem le a az összecsapást. Sok újdonsággal megismerkedtem az alatt a pár nap alatt. Korábban soha nem fújtam headset segítségével, a mikrofonos kommunikáció a nemzetközi gyakorlatban már kötelező, Szerbiában viszont még nem használjuk. Ahogy az élet más területein, a vízilabdában is különbözik az emberek mentalitása, a törökök mellett megismerkedtem izraeli, lengyel, orosz, román kollégával és az ő szemléletükkel, érdekes volt látni és megtapasztalni az ő viszonyulásukat ehhez a sportághoz.

A vízilabda szabályai különösen az utóbbi években változnak egyre dinamikusabban. Játékvezetőként mennyire nehéz ehhez alkalmazkodni?

– Az elején volt a legnehezebb, mikor alapjaiban változott meg a sportág szabályrendszere, azóta inkább csak a vízilabda „fogyaszthatóságának” érdekében eszközölnek változásokat, vagyis azért, hogy egyre közelebb hozzák a közönséghez, egyre érthetőbbé váljon a nézők számára. Nekem az jelenti a legnagyobb nehézséget, hogy ezek általában azokat a szabályokat érintik, amik korábban kőbe vésettnek számítottak.

Te hogy érzed, sikerült a módosítások segítségével élvezhetőbbé, érthetőbbé tenni a sportágat?

– Igen, hiszen sokkal jobban szankcionáljuk azokat a dolgokat, amiket korábban csak azok értettek, akik játszottak is. Gyerekkoromban az volt a szabály, hogy amíg a játékos fogja a labdát, addig az ellenfél gyakorlatilag azt csinál vele, amit akar. A nézőkben általában ezek a helyzetek ébresztettek kétséget. Az utóbbi időben ezek a szituációk egyértelműbbé, tisztábbá váltak. Ezzel egyidejűleg sokkal gyorsabbá vált a játék, több gólt hoz, látványosabb, ami jót tesz a sportágnak.

A játékvezetés óriási stresszfaktor, mentálisan hogy sikerül ehhez alkalmazkodni vagy felkészülni rá?

– Évről évre egyre jobban megy, de túlzás lenne azt állítani, hogy könnyű. Vajdasági bíróként eleinte nagyon nehezen vettem rá magam egy-egy belgrádi útra, kaptam hideget és meleget, de főleg az előbbit. Aztán elérkezett egy óbecsei találkozó, ami vízválasztónak bizonyult. Két, a kiesés ellen küzdő csapat mérkőzött meg egymással, és nekem nagyon rosszul sikerült a meccs. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy abbahagyom, de szerencsére álltak mellettem olyan barátok, kollégák, akik átlendítettek ezen a ponton. Akkor tanultam meg igazán kezelni az ilyen helyzeteket. A játékosokat, az edzőket, a kispadot, valamint a hátam mögött zajló eseményeket.

Nem sok vajdasági magyar bíró van rajtad kívül, származott ebből bármi hátrányod?

– Egynek tekintenek maguk közül, mindig is sajátjukként kezeltek. Eddig Batthyányi György újvidéki kollégám is fújt, viszont a következő idénytől már küldöttként tevékenykedik, így én maradok ez egyedüli kisebbségi bíró Szerbiában. Negatívumot ebben a tekintetben nem tudnék mondani. Büszke vagyok rá, hogy zentaiként eddig jutottam.

Mivel járhat az, hogy most már nemzetközi bíró vagy?

– Lehetőséget kaptam arra, hogy a jövőben nemzetközi eseményeken is részt vegyek, enélkül csak hazai meccseken, illetve a Regionális liga összecsapásain fújhatok. Így már a világversenyekre is delegálhatnak. Nyilván ez egyelőre csak lehetőség, de fontos lépés a további előmenetelhez.

Akárcsak a játékosoknak, egy bírónak is lehet célja. Neked van?

– Korábban a hazai Szuperliga volt az álmom, az elején azt mondtam, ha ott kapok meccset, akkor én elértem mindent, amit akartam, sőt még többet is. Ehhez képest az előző szezonban felkerültem a legmagasabb listára, öt Regionális liga-meccsen bíráskodtam, ami talán erősebb, mint a Szuperliga, és a hazai elitsorozatban is fújtam egy mérkőzésen. Ezzel a léc egyértelműen magasabbra került, egy világverseny a cél, hogy ez mennyire reálisa, azt az idő eldönti. Amilyen nehéz eljutni erre a szintre, lecsúszni is épp olyan könnyű. Ez nem életbiztosítás, folyamatos fejlődést, tréninget igényel. De ahogy mondtam korábban, továbbra is azon leszek, hogy fejlődjek, és megháláljam az eddigi bizalmat.

n Mi a jó játékvezető ismérve?

– A tárgyilagosság és a következetesség. A nemzetközi porondon már csak az számít, hogy mindkét csapat esetében azonos legyen a mérce. Ez a vízilabdában különösen nehéz, hiszen az események nyolcvan százaléka a víz alatt zajlik, nem látjuk igazán, némely esetben csak feltételezhetjük, mi történt. Arra kell fókuszálnunk, amit látunk, és azzal kell igazán foglalkoznunk. Ezt a munkát el kell végezni, ez nem arról szól, hogy mi köztiszteletben álló személyek legyünk, a játékvezetőket általában nem kedvelik. Mentálisan nehéz, hogy bármi is egy-egy meccs végkimenetele, valaki akkor is haragszik az emberre, és bűnbakként tekint rá. De idővel ezt is megtanulja kezelni az ember, valakinek mindig veszítenie kell, erről szól a sport.

Ez a hivatás nem főállás, mennyire nehéz összeegyeztetni a magánélettel?

– Szerbiában nincs játékvezető, aki ebből élne, mindenki munka mellett csinálja ezt. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a munkahelyem lehetővé teszi, hogy elmenjek ezekre a mérkőzésekre, ez nagy áldozat a kollégáim és a főnökeim részéről. A legnagyobb áldozatot mindemellett a családom hozza meg, hiszen sokszor vagyok úton hétvégén, és ezt az időt tőlük veszem el. Egyelőre még mindig valamelyest újoncnak számítok, nem kísérhetnek el, és nem is igazán szeretem, ha a gyerekeim jelen vannak a lelátón, hiszen maximálisan a medencében történtekre kell koncentrálnom. Minden szülő tudja, hogy fél szemmel úgyis a gyereket nézné bármilyen szituációban, ezt még nem tudom kizárni, így nyugodtabb vagyok, ha nincsenek ott. Edzőmeccsekre néha már elkísérnek, de komolyabb mérkőzésekre nem.