Balogh István
Vesztegzárban
Ránk csapják az ajtót. Zár kattan.
Csillagos éj. Csapodár hajnal.
Napocska szelíden kitüntet.
Kint kézzel ver Isten, így büntet.
2020. március 18.
Csorba Béla
Kézmosás
Hatalmát nem dönti le semmi vírus,
övé igazság, egészség, nő, jövő,
hisz Pilátus mindig mossa kezeit,
de a koronát Krisztusnak hagyja ő.
Ultima ratio
Mit is tehetnénk ellene,
hogy a kór halált ne ellene?
A myxomatosist várják így
ketrecbe zárt nyulak,
aggódva, hogy szőrükből
már nem lesz jó kalap.
Folyik az orrunk? Tüsszögünk?
Holtbiztosan létezünk.
Kovács Smit Edit
Hullócsillag
Napfürdőzik az újhold mosolya,
míg a teliföldön lépdelsz a holnap felé.
Jobb válladon fiad tekintete,
a lány a balra hajtja fejét.
Egy életrevaló reggelen ráébredsz,
hogy az Idő utolért!
Pont a körben[1]
Anyám halálakor veszett leánykorom,
hiszen korábbi életem letűnt vele,
új útra léptem, mint a Hold az ütközés
után, mikor másik pályán halad tovább.
Akár a gyermek érkezését várni, oly
felkészülés a vég – az éjjel éledő
virág csodát igér. Világra így ha lány
jön, anyja új tükörben önmagára néz.
A Hold fogyasztja fénykörét havonta, nők
s anyák pedig váltják az arcuk ez szerint.
Anyám elüldögélt közöttünk, míg kifőtt
a dzsem, receptjét tőle kértem, ősi íz,
amíg az emlékét idézni tudta még.
Bár már saját döntéseket hoztam, ki nem
felejteném őt sem, a lány tanulja így
a női léte titkait, míg az anyját
idővel ő leváltja annak éjjelén.
Lányom szülésével leányka anyja vált
belőlem, önmagam kis holdja, új ezüst,
miért egészségemmel áldoztam, s az én
időm kopott a lány világra jöttekor.
Meghalt az ifjúságom, szabadságom veszett!
– családi élet hajnalán gondoltam így,
amint a végzet sorsom kötötte meg,
újholddá lettem úgy az esküvőmön én.
Korábbi magzatlétem új alakba szűnt
meg élni. Új remény adott erőt anyám
fogyó alakján. Gyengülése fényemet
szolgálta, hogy nőhessek túl az ő telén.
Az élet és halál között az út felén
a mostban égek. Lesz virág enyészeté,
a létre mégis új magot s gyümölcsöt ér.
Anyám s leányom élte és halála közt
a pont vagyok csupán, jelenben létezés
egy körvonal falán, időt kötő elem.
Létünk körében általuk kitágulok,
s érzem világra jöttöm, elmúlásomat,
s ha minden újholdkor kihuny vagy új leend
belőlem, így egyet jelent az: létemet.
[1] A vers megírásakor a szerző az NKA Székely János alkotói támogatásában részesült.
