Szerző: Benes László
„Kék pajzsban Szent Péter két arany kulcsa, melyek fogantyújában egy-egy vízszintes helyzetben fekvő, egymásnak hátat fordító ezüstszínű kecsege. A kulcsok között a pajzs közepében zöld leveles arany búzakalász emelkedik. A pajzson koronás nyílt sisak nyugszik. Foszlányok: jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.”
(A címer leírása az I. Ferenc József osztrák császár és apostoli magyar király által 1900-ban kiadott, ezen címer használatára vonatkozó engedélyokiratból.)
*
A folyó, amelynek medrében eddig, az évtizedekig tartó aszály miatt, csak alig csordogált egy kevéske víz, most megáradt. A kékes ezüstszínben játszó csukák tömegétől forró folyó hullámai a parton fekvő végeláthatatlan búzatábla aranykalászait mosták. A búzaszárak kalászaikkal egyetemben itt a folyóparton valóban színaranyból voltak. Nem úgy, mint beljebb, ahol már a közönséges búza tengere hullámzott, amelyet a látóhatár szélén hatalmas tűzvész lángjai nyaldostak.
A folyóban, néhány méterre a parttól, cölöp volt leverve, amelyen egy szögre Szent Péternek a város címerében szereplő hatalmas arany kulcsa volt felakasztva, amelyet ez idáig senkinek sem sikerült megkaparintania. Az történt ugyanis, hogy a néhai város romos épületeiben meghúzódó néhány lakos reggel arra ébredt, ameddig a szemük ellát, búzatenger veszi őket körül. Ám ennek a csodának korántsem örültek, inkább valamilyen megmagyarázhatatlan furcsa nyugtalanság vett erőt rajtuk, ami arra késztette őket, hogy a folyó felé vegyék az irányt.
Nyugtalanságuk megalapozott volt, mivel – ha ők nem is tudtak róla – a Bárány éppen akkor törte fel a négy pecsétet a hétből, és ezzel a földre küldte négy lovasát, amivel valójában megkezdődött a világtörténelem végkifejlete.
Amikor a part közelében rábukkantak a színarany búzaszálakra, a menekülők tördelni kezdték azokat. Akiknél volt hátizsák, abba tömték a kincset, mások a zsebeikbe gyömöszölték a kalászokat, azonfelül mindegyiküknél volt egy maroknyi tövestül kitépett búzaszár is. Amikor belegázoltak a vízbe, és elvesztették lábuk alól a talajt, mivel képtelenek voltak megválni terhüktől – úgymond kapaszkodtak az utolsó arany szalmaszálba is –, a zsákmányukkal egyetemben csakhamar elmerültek a vízben, mielőtt valamelyiküknek is sikerült volna leakasztania az aranykulcsot.
Az aranykalászú, aranyszárú búzaföldön átcsörtető, majd szerencsétlenül vízbe fúlt néhány földönfutótól nem is olyan messze csupán egy szál kantáros munkanadrágot viselő férfi feküdt a búzában. Nem kellett felállnia, hogy megtudja: vajon mi történt a folyóban, ahhoz túlságosan is jól ismerte a szomszédjait, hogy tisztában legyen határtalan kapzsiságuk következményeivel.
„Még most sem tudtak uralkodni harácsolási vágyukon! – gondolta. – Most sem, amikor már minden veszve van! Ám lehet, hogy fel sem fogták a valós helyzetet. Nem érdekelnek! Mindig is kívülálló voltam… Félresikeredett, értelmetlen élet az enyém… Már a házasságom sem sikerült, a feleségem egyik napról a másikra eltűnt. A gyerekeimet egyedül kellett felnevelnem, akik felnőve szétszéledtek a világ négy sarkába. Végül egyedül maradtam… Mondhatnám, hogy igencsak meghurcolt az élet! Ám az is lehet, hogy saját magam tettem tönkre azt, mivel sohasem tanultam semmiből sem. Mindig rosszul fizetett munkából éltem, ám a kiszolgáltatottság volt a legrosszabb. Nem segített rajtam senki, csak mindig kihasználtak! Éppen ezek, akik az imént fulladtak bele a folyóba!”
Eközben az ég alján lángoló tűztenger füstfüggönyéből négy lovas bukkant elő, lovaik lépésben törtek utat maguknak a búzamezőn. Elöl haladt fehér lovon egy páncélos lovag, a város címeréből már ismert koronás sisakkal a fején, ami uralkodói voltát jelképezte, a kezében lévő íj a hódítás szimbóluma volt. Azért jött, hogy győzzön; a végső gonosz uralkodó volt, aki most, a világ végén, szembeszállt a Mindenhatóval. Valójában az Antikrisztus. Őt követte a vörös ló, amelynek lovasa hatalmas karddal hadonászott, és a békét volt hivatott megszüntetni a földön, azzal, hogy kényszerítette az embereket egymás öldöklésére. Mögötte haladt fekete lovon az éhínség megtestesítője mérleggel a kezében, utalva ezzel a mesterségesen előidézett drágaságra. Utolsónak fakó lován a halál poroszkált, bezárva a sort.
Amikor a lovasok elhaladtak mellette, akkor már a férfi is kidugta a fejét a kalászok közül. Habár az utóbbi órákban valamelyest már hozzászokott a rendkívüli eseményekhez, ez már a számára is sok volt, illetve sokk! A látványtól teljesen lefagyott. Mint a végső idők embereinek többsége, ő sem tudott semmit a Bibliáról, tehát fogalma sem volt róla, hogy valójában kik lehetnek a lovasok. Úgy tekintett rájuk, mint valami természetfeletti horrorfilm szereplőire. A lovasok azonban rá sem hederítettek, mentek tovább, mert sietniük kellett, hogy elvégezzék a küldetésüket, mielőtt még a nap elsötétül az égen, majd vérhold kel fel, és a csillagok is lehullanának az égből. Mire a hatalom képviselői, az egyszerű emberekkel egyetemben, elrejtőznének a föld gyomrába. Nem vesztegethették az idejüket egyetlen emberre, akinek a sorsa már amúgy is meg volt pecsételve, mert eljött az Úr haragjának ideje, és vajon ki állhat meg előtte?!
Szent Péter kulcsára rá sem hederítve, átkelve a folyón, a föld többi tartománya felé vették az irányt, hogy pusztulást okozzanak mindenütt. A Gonosz végső harca volt ez, kozmikus méretű pusztítás, a végső ítélet és az új kezdet előtt.
Hősünknek még ezen apokaliptikus jelenről sem volt sok fogalma, nemhogy az ezeket a történéseket követő jövőt elképzelhette volna, amely – mint tudjuk – még káprázatosabbnak ígérkezett.
A lángtenger azonban vészesen közeledett feléje! Mit tehetett mást: átgázolt a most már – a gonosz lovasok átvonulásának hatására – teljesen kiszáradt folyómedren. Lába bokáig süllyedt a haltetemek bűzös tömegében. Fél szemmel arra tekintve még azt is láthatta, hogy a kulcs eltűnt a helyéről.
Visszatekintve, elszörnyedve szemlélte a leperzselt tarlót. A hamut messze fel a magasba kavarta a forgószél. A folyóparti arany gabonaszálak mind megolvadtak, és e nemesfém erei a fekete üszökkel elegyedve csordogáltak a folyó medrébe.
Hősünk nem tudhatta, hogy az apokalipszis lovasainak szörnytettei után egy tökéletes új teremtés fog bekövetkezni: új ég és új föld, nem lesz többé tenger – mint a gonosz és a bizonytalanság melegágya –, nem lesz szükség a Napra sem, mert mindent a Bárány fényessége fog megvilágítani. Nem tudhatta, hogy meg fog szűnni a szenvedés, sőt még a halál is. A bűnösök viszont második halált halnak: egy tüzes tóba vetettnek. Viszont „aki győz, örökségül nyer mindent”,* Isten fia lesz. A férfi nem tudhatta, hogy vajon ő a győztesek közt lesz-e.
Amíg így álldogált, a túlparton imitt-amott még füstölgő tarlót nézve, arra lett figyelmes, hogy az égen megjelent a város címere. A pajzs alig láthatóan, mint egy elmosódott sziluett, rajzolódott ki az ég kékjéből, ne is mondjam, a koronás sisak teljesen hiányzott róla, a közepén lévő kalász helyén csupán formátlan aranycsík, akár egy amorf gyertyacsepp állt, a csukák az oszlásnak indult tetemek jeleit mutatták. Egyedül Szent Péter két arany kulcsa ragyogott túlvilági fényességgel.
„Ez valószínűleg valami jel; lehetséges, hogy épp a számomra!” – töprengett a férfi, majd elindult a lovasok nyomában a feldúlt, harci zajtól és jajkiáltásoktól, halálhörgéstől hangos, poklot idéző vidék felé.
Nyitókép: Benes László illusztrációja
