2026. augusztus 3., hétfő

Glosszárium – memoár helyett

LÓHALÁLÁBAN
Lóhalálában enni, tenni, menni… Lenni?

HIÁNY
Él bennem egy macska. Álmos és titokzatos. Szereti, ha békén hagyják. Szeret órákig a napon dorombolni, szeret tejet inni, és hosszan szundikálni. Ő az, aki bennem megbocsátott az időnek. Az időnek, amit kimért a Magasságos, és sietve széthordta napjaimat és éveimet. 
A bennem élő macska az egyetlen, akiben nincs harag a hiány miatt, ami bekeretezte az életemet. Ami fölött ő mindig bölcsen elnézett a messzeségbe.

REJTEKHELY
Otthonos rejtekhely vagyok önmagamnak. Jó itt nekem nagyon. Nyáron már hajnalban bevilágít a napfény az ablakon. Tejeskávét reggelizek, és mielőtt ideér a májusi zápor, bejárom a kertet. Amíg esik odakinn, a könyvtárszobában Camus leveleit olvasom. Tengerről ír és sós ízű szélről. Végtelenre nyílik minden mondata. A kora nyári zivatar után szivárványhíd ível az égen.

FEDÉLZET
Pireuszból Mélosz felé tartottunk. Egész éjjel zúgott a szél, vad hullámok dobálták a hajót. Lent az elegáns, óriási térben puhaság, diszkrét fények és a mellékhelyiségekből felgomolygó hányadékszag. Émelyegve hagytuk el a gazdagok hodályát, és másztunk felfelé a sátorponyvával fedett legmagasabb szintre. Kényelmetlen műanyag székek és lakkozott fapadok között helyet kerestünk magunknak és a hátizsákjainknak. Hideg volt, és sötét, de szabad és nyitott terek mindenfelől. A padra feküdtünk, és vacogva elszenderedtünk. Lassan elhallgatott a szél, csöndesen hajnalodott már. Egy macska ugrott fel a lépcsőről, és átszaladt a hűvös fedélzeten, egész a korlátig. Megnyávogta a kéken fölragyogó tengert, majd visszafutott a lejárati lépcső felé. 

PAPUCS
A régi vonatfülkékben be lehetett lakni a teret, mint egy közös kisszobában a vendégeskedés, olyan volt minden utazás. De megszűntek a kisszobák, rideg hodály lett helyette, amelyből a meghittség morzsáit is kisöpörték. Tériszonnyá vált az utazás. A szemben lévő ülés fölötti kis raktérben bevásárlószatyorból kikandikál egy akvamarin színű papucs. Életem gyötrelmes vajúdása volt idős koromra lassan és keservesen megtanulni a figyelmemet összeszedni, a nézőpontomat fókuszálni. Hiszen mint a villámhárító, úgy éltem egy reményvesztett, pusztító indulatok közt vergődő országban. Segítettem a viharvert napokon fölemelni a gyöngéket, és utat nyitni a bajtársiasságnak. Most mint egy frontról hazatérő félig agyonvert, sebesült baka utazom falura, pár napra megpihenni. A szatyorból kicsúszott papucsnak épp a sarkára esik a napfény. Elmerülök a tengerszínű mozaikrészletben. Emlékfolyam ringat, és sodor magával évtizedek messzeségébe. Egy apró, fehérre meszelt görög vendégszobába, ahol a délelőtt lágy, és a nap áldásai bőséggel áradnak már kora reggel, hogy a test pórusai szabadon belélegezzék az ébredés derűjét. Nővérem még alszik, de már egészen világos van a szobában, és hirtelen az ágya mellé loccsan egy aranyló fénytócsa, majd dagadni, örvényleni kezd, fölkapja az akvamarin színű papucsát, egész a mennyezetig emeli, végül lágy hullámokkal a homlokomig sodorja. Testem nehézkesen előredől, fejem lebukik a mélybe. Tompa ütést érzek zsibbadt vállamon. – Bocsánat – szól egy fiatalember, aki szemben ül velem, és rám mosolyog. – Kicsit erősebben fékezett a vonat. – Lehajol, és fölveszi a csomagtartóról leesett papucsot, gondosan visszateszi a szatyorba. 

CSILLÁR
Hogy került egy régi csillár a szabadkai önkiszolgálónak nevezett élelmiszerbolt mennyezetére? Az 1970-es években mindenesetre hangulatos megoldás volt, bárhonnan került is oda. Az üzlethelyiség óriási kirakatüvegjeivel állandó, színes fényárban fogadta a vendégeket. 
Hiszen ott mindenki vendégnek érezhette magát akkoriban. Topolyára utaztam, és az autóbusz indulásáig még egy jó órám maradt, így hát arra gondoltam, hogy kérek egy csésze feketét a sarki önkiszolgáló kávémérésében, amelynek pultjain régi kávédarálók sorakoztak. A megvásárolt finom babkávét mindjárt meg is lehetett őrölni. A frissen pörkölt kávé illatának sosem tudtam ellenállni, mert a gyermekkor vidám önfeledtségét idézte föl, azokat a kivételes perceket, amikor családunkban a komoly felnőttek a gondok és a munka után körülülték a nagy konyhaasztalt, és kávét főztek. Számomra a boldogság illata lett a friss, gőzölgő kávé párája. A szüleink, a nagyszüleink, közeli és távolabbi rokonaink és a szomszédjaink is mind szerettek együtt kávézni. Minden akadálynak, konok bezárkózásnak és a gondok összecsomósodásának feloldó varázsitala lett a forró fekete, ragyogó porceláncsészékben. A hallgatagnak egyszerre megeredt a nyelve, és aki ítélkező szigorban élt naphosszat, ilyenkor lágy lett, és elnéző. Hová lettek azóta ezek az egyszerű, dísztelen, erős feketekávék?
(Pesten a fiatalok épp most veszítik el az életerejüket. Réteges, ízesített, tejszíntornyos kávékat szürcsölnek műanyag szívószállal, miközben a telefonjaikkal beszélgetnek. A Duna karnyújtásnyira hömpölyög, tavaszodik, és ők nincsenek jelen.)
(Folytatjuk)

Magyar ember Magyar Szót érdemel