Nézd meg alaposan, de nagyon alaposan ám azt az ágat! Ugye, hogy pontosan olyan, mintha egy vaddisznó ülne a fán? Talán nem is ül. Inkább mintha elnyújtózkodna a lombok között. Lustán, mint aki jól belakmározott – mondta apám. Én persze nem mertem bevallani, hogy nem látok semmilyen vaddisznót, olyat biztosan nem, amilyeneket a biológiakönyvembe rajzoltak. És ami legalább ennyire bántott, azt sem tudtam, mit jelent a szó, belakmározott.
Így aztán csak hallgattam, arcom a magasan fölöttem rezgő levelek felé fordítottam, miközben apám már arról mesélt, hogy el sem hinném, milyen csúf tér állt itt a nagy árvíz előtt. Még maga a Széchenyi gróf, igen, a Széchenyi István is azt mondta állítólag – magyarázta apám –, hogy a szegediek legalább annyit megtehetnének, hogy krumplival bevetik, így legalább hasznát is látnák ennek a hatalmas területnek, amely akkor a vár és a városháza között húzódott.
Aztán egyszer csak kertészek vették birtokba a teret, gondosan beültették fákkal, sétányokat alakítottak ki. Mire az öregek, akik túlélték a szegedi nagy árvizet, csendben, az élet rendje szerint elköszöntek ettől a világtól, már szépen felöltözött dámák, elegáns urak, csizmájukat csattogtató katonatisztek hallgatták itt a térzenét az egyik nap, a másikon meg piaci árusok kínálták a portékájukat a szegedi embereknek – beszélt tovább apám, miközben szép lassan húztam magammal a sétálóutcán álló játékbolt felé.
– És nézték közben a disznófejet? A vaddisznóét? – kérdeztem hirtelen, mert rájöttem, engem az a disznófejjel díszített faág, ott Szeged közepén, a főtéren, amelyet Széchenyi grófról neveztek el, jobban érdekel, mint percekkel azelőtt, amikor apám felmutatott az ágak felé.
– Azt szeretnéd tudni, hogy mióta élnek ezen a téren a platánfák? Merthogy ezek platánok, jól jegyezd meg, hogy elmesélhesd a fiaidnak – nevetett apám. Majd bánatos arcot vágva már csak annyit mondott: ő bizony nem tudja pontosan, mikor ültették be növényekkel az addig kopár földdarabot. De az biztos, hogy amikor beköszöntött a XX. század, a haragos Tisza vizével gyilkolt házak helyén már paloták épültek, és széles körutak, sugárutak tették hasonlatossá Szegedet Budapesthez, no, szóval akkor ezek a fák már lombosodtak, árnyat adtak. És az is meglehet, hogy olyan kölykök, mint te vagy – simogatta meg a fejem apám –, pontosan úgy rohangásztak körülötte, ahogy ti szoktatok.
– És a disznófejek…?
– Jaj, hát nem vagyok én lexikon. Honnan tudnám, mikorra alakult ki az a vaddisznófej. Biztos nem csemete korában – nevette el magát apám, és rágyújtott egy cigarettára, hogy könnyebben teljen az idő, amíg én a játékbolt kirakatához nyomom az orrom, és felsorolom a kívánságaimat. Szinte meg sem hallottam, hogy apám azt ígérte, megpróbálja megtudni, mikor is költözött a vaddisznó a tér közepén álló fára.
Nem tudta meg. Az élet lökdösött rengeteg megoldandó gondot és persze szép feladatot számára, így megértem, hogy a vaddisznós fára nem maradt ideje. Bevallom, én sem kutakodtam a disznófejes fa ügyben, miközben kinőttem a rövidnadrágból, nyurga kamasszá értem, középiskolámban az építészetről tanultam, szombatonként meg táncolni jártam, miután megtudtam, mit is jelent a diszkó szó. De nem tagadom, amikor szóba került a diszkó, a furcsa disznós faág jutott az eszembe, hiszen csak egyetlen betű, egyetlen hang különböztette meg a délcegen nyújtózkodó platánt a füstben, sörszagban ázó táncteremtől, ahol annyira reméltem, hogy egyszer én is megismerem a szerelmet.
Megismertem. És éppen a platánokkal díszített téren sétáltam egy lánnyal, amikor rémülten vettem észre, hogy megmozdult az a fa, amelyiknek ágában a vaddisznó rejtőzött. Mintha csak ránk akarna lecsapni, elirigyelve a boldogságunkat.
– Te látod? – álltam meg, és úgy öleltem a lányt, mintha attól kellene tartanom, a vicsorgó vad elszabadul a gallyak közül, és ránk rontva ejt rajtunk halálos sebet.
– Mit kéne látnom? – kérdezte a lány, de aztán már meg sem tudott szólalni, mert a korán felgyújtott lámpák téli, hideg fényében ő is látta már a vaddisznót.
– Jaj, de buta vagy! – nevetett fel a lány, és elmondta, nem is szegedi, aki ezt a disznófejet még nem nézte meg. Ahogy öregszik a platán, egyre inkább vaddisznónak látjuk a faágat. De ez csak egy ág, semmi több.
– Már hogy mondhatsz ilyet! Ez az ág, ha régen nem is élt még benne vaddisznó, végignézte, hogy épült ki a tér, hallotta, miket mondott a mérnök a munkásoknak, mielőtt nekiláttak egy palota megépítésének. És látta a hintókon parádézó úri népeket – hadartam. Beszéltem a téren kanyarodó villamos éles sikolyáról is, amelyet hajnaltól a sötét éjszakáig hallgatott a platán, beszéltem a térzenéről, amivel május 1-jén fogadták a zászlókat lobogtató munkásokat a platánsorok alatt. És persze szóba hoztam a Vajdaságból érkezőket, akik ugyan nem sokat foglalkoztak a platán furcsa díszével, de megtöltötték a főtér környékén vendéget csalogató összes éttermet, sörhabos kocsmát.
– És ezt mind látta a vaddisznód? – nevetett rám.
– És még ezer más dolgot is látott – karoltam át a lányt, akinek már a nevére sem emlékszem, de azt tudom, hogy örök szerelmet ígértem neki.
– Látod a vaddisznófejet? – kérdeztem sok évvel később, amikor első fiammal sétáltam át a téren. S miközben ez a kérdés válaszra várt, észrevettem: a már száz évnél is öregebb platán ágait úgy átrajzolták a ráncok, hogy a vaddisznó feje szinte már rákiabált a fa alatt sétálóra.
– Lássam? De hát még vaddisznót sem láttam soha – mondta a fiam, és úgy hiszem, hasonló válaszokat adott az összes többi gyerek is, akit az apja arról akart meggyőzni, hogy vaddisznó lakik az ágban.
– Én hiszek neked. Ha a csodavillamos, amiről az ötödik születésnapomra írtál nekem, tud repülni, miért ne lakhatna egy vaddisznó a fában? – mondta lányunokám tavaly, amikor a fiam, az ő apja hajában már nagyon sok ezüst szál csillogott. – Ha legközelebb Szegedre jövünk, én is szeretném látni – integetett a gyorsan induló autóból.
Nem láthatta.
– Képzeld, a vaddisznós fát felhők alatt repülő madárraj elvitte magával, mert már nagyon öreg és beteg volt. Most éppen egy fakórházban ápolják a sebeit a tündérek. De ha meggyógyul, már nem ide hozzák vissza, másik városban díszít majd egy teret – motyogtam az unokámnak, amikor a hideg tél után virágbontó tavasz érkezett a térre, ő pedig a vaddisznós fát kereste. És áldottam az eszem, hogy régen kidobtam az újságot, amelyben így búcsúztak a vaddisznós fától:
„A fa állapotát az elmúlt években szinte negyedévente vizsgálták, így egyértelmű volt, hogy állapota folyamatosan romlik. Bár tavaly még úgy tűnt, legalább 10 évig gyönyörködhetnek a városlakók és a turisták is benne, biztonsági kockázatok miatt a fa megtartása már nem volt javasolt. A több mint 130 éves, közel 20 méteres fa helyére nem ültetnek új csemetét, mivel fennáll annak a veszélye, hogy az újonnan telepített fa is megfertőződhet ezen a területen. Az ikonikus disznófejet azonban kimetszették, és igyekeznek impregnálószerekkel megtartani” – írta az internetre az újságíró. Én meg csak remélni merem, hogy ő is ejtett egy-két könnycseppet a vaddisznós fától búcsúzva.
Nyitókép: szallas.hu
