Ádám Istvánnak a temerini tanyákról írt sorozata – a Szállások tovatűnt füstje – a 4. kötet megjelenésével hosszú, kitartó gyűjtő- és feldolgozómunka után lezárult. A szerző az elmúlt évek során, mint írja, 437 egykor vagy ma is lakott, de többnyire már a föld felszínéről is eltűnt, esetleg romos vagy lakatlan szállást regisztrált hajdani és mai lakóinak családtörténetével, egy-egy jellegzetes epizód, helyi monda, derűs anekdota vagy tragikus történelmi esemény leírásával. Mindezt kiegészítik a különféle sajtóközlemények, riportszemelvények, többször hosszabb vendégszövegek is, nemegyszer hivatásos újságírók tollából. A négy könyvben több mint ötszáz fénykép, ötvenhárom térképrészlet és egy híján hatvan rajz teszi pontosabbá és hangulatosabbá a betűkből szerzett ismereteinket.
A negyedik könyv, leszámítva egy kurta utószófélét, amely az egész temerini tanyavilágra és elsorvadására/elsorvasztására kitekint, mindenekelőtt a Tullabara nevű résszel, a község határának északnyugati felében, az Almási nagy barától, vagyis a Jegricska folyócskától északra levő, a szenttamási, turiai, nádaljai földekkel határos dűlők szállásaival, egykori és mai lakóival foglalkozik. Az 1782/84-es Első katonai felmérés térképszelvénye szerint e területen mindössze hét tanyát találunk, közel a Jegricskához. Ezek még valószínűleg legeltetéssel foglalkozó állattenyésztők szálláshelyei lehettek. A terület Szalasen von Temerinként van feltüntetve, tehát a magyarok újratelepülésének idején még nincs a határrésznek megkülönböztető neve – a térképészek mindenesetre nem jegyezték fel. Nyolcvan év múlva, 1865/66-ban a Második katonai felmérés térképén viszont már dokumentálható: Tullabarai Kaszállo-Szálások. Az elnevezés jelzi az ekkori tanyák tényleges funkcióját: ekkoriban főleg rétgazdálkodás folyhatott itt, kiegészülve lábasjószág tartásával. A terület feltörése nehéz és fárasztó munkát igényelt, azonkívül lovon is másfél-két órányira volt a Temerintől. Ökrös szekéren, főleg terményekkel megrakottan ez az út az örökkévalóságig tartott.
Kezdetben sok temerini gazdának az első tullabarai szállása voltaképpen ideiglenes istállóféle építmény lehetett, ahová igásállataival a munkavégzés idején meghúzhatták magukat. A változást az 1888-as tagosítás gyorsította fel, nemcsak a Tullabarán, de voltaképpen az egész községi határban. Mint a szerző írja, „a szállások virágkora azonban a két világháború közötti időszakban volt”, ekkor épült meg a határrész nyolcvankét tanyájának „jelentős része”. A könnyen művelhető, enyhén homokos termőtalaj kedvező feltételeket nyújtott a gabonatermesztéshez, aki itt gazdálkodott, és szorgalmát nem rontotta meg hívatlan balszerencse, az hamar megtollasodott. A felvirágzást elősegítette a határrész kedvező gazdaságföldrajzi helyzete is: a későbbi úgynevezett nemzetközi út jó összeköttetést biztosított mind Újvidékre, mind pedig a szenttamási kikötőből a Ferenc-csatornán árut szállító uszályokhoz. Piacozni, vásárokra a már említetteken kívül Temerint illette vezérszerep, de a tullabarai tanyák kihasználták a Nádalja és Turia falvakból adódó előnyöket is, noha inkább a kiskereskedelmi jellegű vásárlások terén.
A történelem szélvihara a második világháború végével a Tullabarán is végigszaladt: a szomszédos szerb tanyavilágban csetnikek és partizánok mozgolódtak, s végeláthatatlanul özönlöttek a szovjet Vörös Hadsereg csapatai a határrész nyugati szélén végigfutó nemzetközi úton, meglátogatva közben egy-egy tanyát is a ma már közismert indokokkal és szándékkal: kellett a ló, a sertés, a nő, meg úgy általában minden, amit fogyaszthatónak és értékesíthetőnek véltek a zabráló idegen katonák. De az igazi nyomorúság a hadak elvonulása után beköszöntött kommunista hadigazdálkodással vette kezdetét, és a beszolgáltatások, az erőszakos szövetkezetesítés, majd ennek kudarca után a földmaximum bevezetése szolgálta a mezőgazdasági erőforrások állam általi kisajátítását, lényegében elsősorban Szerbia és a Vajdaság parasztságának jól megtervezett kizsákmányolását. 1953 után több százezer hektár termőföld jutott így állami tulajdonba, s ezeken hozták létre, immár a felbomló szövetkezetek helyett, az úgynevezett állami birtokokat, egyebek között a temerini Petőfit is. A földműves-szövetkezetek mintája a szovjet kolhoz volt, az állami birtokoké szintén orosz találmány, az ún. szovhoz.
Később, a piacgazdaság jelentősebb térnyerésével az állami birtokok jellege is megváltozott, de hegemóniájukat lényegében mindig fenntartották, olyannyira, hogy a hetvenes évek tagosítása során a legjobb hozamú földeket is többnyire nekik juttatták. Lényegében ez történt a Tullabarán is. Az ötvenes évek elején kemény idők jártak, és aki nem tudott eleget tenni a beszolgáltatási felszólításnak, vagy összeroskadt az adóterhek súlya alatt, az igen hamar a börtönben találta magát, sőt volt, akinek a földjeit is elkobozták a tanyájával és minden ingóságával együtt.
Ez az ellenséges bánásmód nem volt helyi specialitás, a tullabaraiakat azonban sújtotta még egy veszedelem: az úgynevezett keresztes vagy fehérkeresztes mozgalom, majd ennek Udba általi felszámolása, amelynek végkifejleteként több temerini magyar gazdát is súlyos börtönbüntetésre ítéltek a Tullabaráról és a nádalji tanyákról. A büntetőeljárásról annak idején beszámolt a Magyar Szó is, de később évtizedekig hallgatás övezte a történteket. Úri Ferenc újvidéki történelemtanár ugyan évekkel ezelőtt feldolgozta az esetet, de – feltételezhetően időközben bekövetkezett halála miatt – hiánypótló munkája kéziratban maradt. Jó, hogy Ádám István tullabarai nyomkeresése során a feledés ködéből előbukkant a dél-bácskai magyarság történetének e tanulságos epizódja, mindenekelőtt Góbor Béla nyugalmazott újságíró nyilatkozatának köszönhetően, aki felmenői érintettsége folytán írta le emlékeit a Szállások tovatűnt füstje negyedik kötete számára.
Természetesen a könyvben más érdekességet is találunk mind a gazdaságtörténetről, mind a helyi mondavilágról (Rózsa Sándor, kőkecske), mind pedig a nagybarai halászat és pézsmapatkány-vadászat fortélyairól, miként sok családtörténeti vonatkozásról is. És persze ne feledkezzünk meg a regionális jelentőségű kezdeményezéséről, a nyári ifjúsági képzőművészeti táborról se, amely a Jegricska-parti Hevér-tanyán vált álomból valósággá. Akit érdekel Temerin helytörténetének és népünk közelmúltjának egy fontos szelete, az egész bizonyosan talál magának olvasnivalót a könyvben, amelyet, akárcsak a három korábbi kötetet, fényképek, térképek és rajzok tesznek szemléletesebbé.
