Benedeket kétéves korában szoktatták mesére. Attól fogva el sem tudott aludni, amíg Csukás, Janikovszky, vagy Anderson egy-egy remekét halkan-csendben fülébe nem olvasták. Kis orcája kisimult midőn a csodákat hallgatta. Törpék és óriások honát megjárva, tengerek hátán gyalogolva csakhamar elfáradt és mesetakaró alá bújva békésen elaludt.
Nagypapa, ha sorra került, szakított a hagyománnyal, nem olvasott, hanem fejből mondott neki mesét. Tetszett neki az újítás, olyannyira hogy attól kezdve maga kérte: „fejből olvass nekem mesét”. A Brémai muzsikusok kötetlen beszélgetési formában való előadása valóságos karriert futott be. Ha megpróbáltam a zenészek sorrendjén változtatni, rögtön tiltakozott. A Borsószem királykisasszonyt valószínűleg rosszul interpretáltam, mert ha ismételni akartam, megtiltotta. De pórul jártam a Lúdas Matyival is, határozottan kijelentette:„én nem vertem volna meg Döbrögit”.
Aztán halkultak a mesék, változtak a „szolgálatok”, kevesebbet kellett vele 80 felett focizni, de az érzelmi kötődés szerencsére maradt. Szokásává lett, hogy nem saját kiságyában alszik. Mit nekem az a néhány óra, amivel rövidebb lesz az álmom? Kötelezővé vált a vele alvás. Mellé bújok, mint minden lefekvéskor, könyvvel a kezemben, de kedvéért leoltom a kislámpát. Nekem nő nagyra.
Aztán nálam kopogtattak, azóta én megyek előbb ágyba, ő bújik mellém később. Felgyújtja a kislámpát, olvasni kezd. De szemem nem bántja a fény, arcomra a büszkeség mosolya ül. Mert nekem nő nagyra.
