Zentai csata

31. rész

Zentai csata –1697. szeptember 11-én a százötven éve török hódoltság alatt álló magyarországi területek visszafoglalásáért vívott háborúk egyik legjelentősebb és legvéresebb csatája volt, amelyben a Savoyai Jenő herceg – korának egyik legkiválóbb katonai vezetője – irányítása alatt álló szövetséges keresztény sereg fényes győzelmet aratott az Elmas Mehmed nagyvezír által vezetett török hadakon. Savoyai Jenőt Lipót császár 1697-ben állította a magyarországi hadak élére, és a herceg-hadvezér meghálálta a bizalmat: 1697 őszén, Zentánál súlyos vereséget mért a Tiszán átkelő törökökre, s a szultáni udvar véres kudarcának következtében 1699 januárjában megkötötték a karlócai békét.

II. Musztafa szultán 1695-ben történt trónra lépésétől kezdve új lendületet vettek a török háborúk az udvar magyarországi pozícióinak megszilárdítására, a szultán hatalma megerősítése érdekében sorra vívta háborúit az ország déli vidékein: 1695. szeptember 7-én rohammal elfoglalta Lippa várát, majd néhány nappal később, 1695. szeptember 21-én a török sereg Lugosnál megsemmisítette gróf Veterani tábornok csapatait. A szultán azonban nem igyekezett kiaknázni a győzelmet, seregével előbb Belgrádba, majd Konstantinápolyba vonult vissza. Látva a török erők meghátrálását, 1696. július közepén a bécsi udvar megbízásából Frigyes Ágost szász választófejedelem megkezdte Temesvár ostromát, ám hírül vette, hogy Musztafa serege Pancsovánál átkelt a Dunán, ezért augusztus 18-án abbahagyta az ostromot, és a szultán elé indult. 1696. augusztus 26-án a császári fősereg a Béga folyó mellett a hetényi csatában meg is ütközött a szultán hadaival, de a csata után mindkét fél visszavonult.

1697 a török háború kritikus esztendeje volt. A Habsburg-kormányzatnak szembe kellett néznie az elszigetelődés és a Duna-térségben hatalmát fenyegető térvesztés veszélyeivel. II. Musztafa török szultán 1697. június 17-én 100.000 főnyi haderővel ismét megindult Magyarországra. A Habsburg-kormányzat a szultán tervét gyors ellentámadással akarta keresztülhúzni, a Rajna-menti és a spanyolországi hadseregét átcsoportosította, és a Magyarországon tartózkodó csapataival együtt 87 ezer főnyi haderőt vont össze.

1697. augusztus 28-án a török seregek bevették Titel várát, közben azonban értesültek, hogy egy erős szövetséges sereg készül ellenük, ezért nem Pétervárad ellen indultak, hanem a Maros völgyén átkelve Erdély megtámadására készültek. Savoyai Jenő herceg csapataival azonnal az ellenség nyomába szegődött, és szeptember 10-én már Óbecsénél volt, mindössze 17 kilométernyire a török tábortól. A törökök Zentánál hajóhidat vertek, azon készültek átkelni a Tiszán, hogy folytathassák útjukat Erdély felé. Savoyai Jenő értesült a tervükről, ezért elhatározta, átkelés közben támadja meg az ellenséget. „Az egyetlen lehetőség a partváltás megakadályozására és az ellenség Erdély irányába való felvonulásának meggátlására, ha szorosan nyomában maradok, s ha megkísérli az átkelést valahol, úgy a hídfőben fojtom meg őket” – olvasható az osztrák fővezér följegyzéseiben.

A szövetséges erők 1697. szeptember 10-én beérték az oszmán sereget. Másnap már kora reggel a keresztény sereg hadrendbe állt, és megindult Zenta irányába. „Az ellenség harcállásainak feltérképezésére kiküldött felderítő csapatok hamar harcba bocsátkoztak a török lovassággal.” Savoyai Jenő csapatainak létszáma mintegy 40 ezer fő volt és 60–70 ágyúval rendelkezett, velük mintegy 35 ezer török, főleg gyalogos állt szemben, a többiek már átkeltek a Tisza bal partjára, ahol maga a szultán, II. Musztafa állt a csapatai élén. Zentánál a sáncokon véres kézitusa kezdődött, de csak idő kérdése volt, hogy mikor omlik össze a bekerített török védelem. A csata utolsó szakasza hatalmas vérfürdőbe torkollott, iszonyatos mészárlás vette kezdetét, senkinek sem kegyelmeztek. A szultán a vereség után megmaradt katonáinak kíséretében Temesvárra menekült, majd visszatért Isztambulba.

Savoyai Jenő csapatai meglepően kevés, összesen 699 elesettet és 1934 sebesültet veszítettek, ezzel szemben a török oldalon mintegy 30.000 katona – köztük Elmas Mehmed nagyvezír, számos beglerbég, az anatóliai és a boszniai pasa, a janicsár aga és több magas rangú főtisztje – halt meg a csatában. 150 év szakadatlan török háborúja óta Zentánál sikerült először megsemmisítő csapást mérni a szultán vezette török főhaderőre. Két évtizeddel később, 1716. augusztus 5-én, az újabb Habsburg–török háború során Savoyai Jenő a péterváradi csatában ismételten elsöprő vereséget mért a török főseregre. A szultán az 1718-ban Pozsarevácnál elszenvedett vereség után újabb megalázó békére kényszerült, melynek következtében a Bánság, Szerbia északi része és Olténia területe is a Habsburgok befolyása alá került.

Savoyai Jenő 1663-ban, Párizsban született. A legendás hadvezér francia földön nevelkedett, felmenői azonban mindkét ágon olaszok voltak: édesapja, Jenő Móric soissons-i gróf a savoyai hercegi dinasztia egyik oldalágából származott, édesanyja, Olympia Mancini pedig a tehetséges államminiszter, Jules Mazarin unokahúgaként került Franciaországba. Olmypia az ifjú XIV. Lajos környezetében nevelkedett. Savoyai Jenő iskolái elvégzése után a francia királyi udvarban nem kapott katonai szolgálatot, ezért 1683 augusztusában jelentkezett I. Lipót osztrák császár passaui táborában. A császár ebben az időben rendkívül szorongatott helyzetben volt, hiszen Kara Musztafa nagyvezír ostromgyűrűbe zárta Bécset, miután pedig Lipót megkedvelte a lelkes és szerény fiatalembert, Lotharingiai Károly egyik dragonyosezredéhez osztotta be a Habsburg Birodalom későbbi legkimagaslóbb hadvezérét.

Savoyai Jenő a következő években villámgyorsan kapaszkodott felfelé a katonai ranglétrán: Bécs felszabadítása után, a kahlenbergi csatában mutatott hősiességének köszönhetően ezredessé lépett elő, két évvel később pedig I. Lipót már vezérőrnaggyá nevezte ki. A herceg Buda ostrománál ismét kitüntette magát, majd az 1687. augusztus 12-ai nagyharsányi csatában a győztes stratégia és az alkalmas időpontban megindított döntő roham is az ő katonai felkészültségét dicsérte. Öt esztendő után Savoyai Jenő már az Aranygyapjas Rend lovagjaként és altábornagyként küzdött Belgrád 1688. évi sikeres ostrománál, ahol súlyos sebesülést szerzett. Savoyai Jenő a törökkel vívott felszabadító háborúk után 1736. április 21-én, 72 évesen fejezte be hosszú és kalandos életét, melynek túlnyomó részét a Habsburgok szolgálatában, katonai táborban töltötte. A herceget már kortársai is a legnagyobb stratégák közé sorolták, emellett azonban diplomáciai tehetsége is kimagasló volt: Savoyai Jenő nemcsak a csatatéren, hanem a tárgyalóasztalnál is vezető szerepet vállalt, és döntő érdemeket szerzett abban, hogy a Habsburgok három évtizedes folyamatos háborúskodással biztosították magyarországi uralmukat, és Itáliában, illetve a Balkánon is megvetették a lábukat.

Zenta jeles történetírójának, Dudás Gyulának A zentai csata című könyve 1885-ben a zentai Schwarz Sándor nyomdájából került az olvasók kezébe. A kiadványról Pejin Attila elmondta: az 1697-es esemény feldolgozása a tervezett, de soha meg nem jelent város-monográfiájának volt a része, ilyen értelemben jó, legalább ez a fejezete eljutott az olvasókhoz. Szilágyi Sándor pedig a kötet első kiadásához írt előszóban a történész által feltárt ismeretanyag roppant gazdagságát méltatta. „Az idegen történetírók rendesen kicsinyleni szokták a részvétel értékét, amellyel Magyarország a felszabadítási háború terhében osztozott. […] Örömmel fogadhatunk tehát minden olyan munkát, mely részvételünket e világfontosságú eseményekben nekünk – s az igazságnak – kedvesebb szempontból veszi bírálat alá.”

1897 szeptemberében a zentai csata 200. évfordulója alkalmából a Zentai Híradó egyik számában Savoyai katonai pályáját méltató cikk jelent meg, melyben a lap idézte Vészi Józsefnek, a Budapesti Napló főszerkesztőjének a csata 200. évfordulóján elhangzott szónoklatának részletét: „Savoyai Eugen: milyen csodálatos alakja a XVII. és XVIII. század történetének. Erkölcseiben szerzetesi szigorúságú, vitézségében felülmúlhatatlan, lovagiasságában, eszményiségében, bölcsességében bámulatra méltó. Nemzetünk nevének hallatára magasztaló szavak áradtak ajkán, s lendülettel, rajongással dicsérte, ahol csak tehette, e nép lovagias lelkületét, hősi bátorságát.” 1897-ben, a zentai csata 200. évfordulóján a város megrendelte Savoyai Jenő lovas szobrát, de annak költségeit nem tudta kifizetni. A kész műalkotást végül Széll Kálmán miniszterelnök javaslatára a magyar állam megvásárolta, s 1900-ban a Budavári Palota Pest felé néző hosszanti oldalán, a Savoyai teraszon, a Magyar Nemzeti Galéria főbejárata előtt állították fel.

Irodalom: Dudás Gyula: A zentai csata; Zenta – Schvarcz Sándor Könyvnyomdája, Könyv- és Papírkereskedése, 1885. 79 p.; Újabb kiadás: Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 2011. 84 p.; Benne: Szilágyi Sándor: Előszó, III–VIII. p.; Magyarország történeti kronológiája II. kötet 1526–1848; Budapest – Akadémiai Kiadó, 1982; Magyarország hadtörténete; Budapest – Zrínyi Katonai Kiadó, 1985; Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon.; Budapest – Zrínyi Katonai Kiadó Históriai mozaikok sorozata, 1986. p.; Magyarország története 1686–1790; Budapest – Akadémiai Kiadó, 1989; Az emberiség krónikája. Szerkesztette Bodo Harenberg; Budapest – Officina Nova, 1990; A magyarok krónikája; Budapest – Officina Nova Kiadó, 1995; Balassy Ildikó: A zentai Eugen-szobor regénye; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, Zentai monográfia füzetek, 1995; Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Csaták kislexikona; Budapest – Maecenas Könyvkiadó 2000; Magyar nagylexikon XVIII. (Unh–Z). Főszerkesztő Bárány Lászlóné; Budapest – Magyar Nagylexikon kiadó, 2003. 825. p.; Éva-Erdei András: Végső csapás a török hódoltságra; Múlt-Kor történelmi portál, 2007. szeptember 11.