Szerző: Benes László
„Emlékeimet jelenem segítségével teremtem. A jelenbe vettettem, itt hagytak a jelenben. Hiába remélem, hogy megtalálom a múltat: képtelen vagyok megszökni magam elől.”
Jean-Paul Sartre
Ezerkilencszázhatvanhét egyik zimankós éjszakáján tapasztaltam meg, hogy valójában milyen a rock (vagy ahogyan akkor nevezték) a beat bűvölete. Akkorra, amikorra városunkban megjelentek a fővárosi Siluete együttes vendégszereplését hirdető plakátok, nekem már volt, apám külföldi útjairól hozott, néhány, a brit invázió zenekarainak hitjeit tartalmazó, bakelit kislemezekből álló szerény lemezgyűjteményem, ezeket az agyonhallgatott, összevissza karistolt hanglemezeket hordoztam az egyik tiniházibuliból a másikba, hetente megvettem a Džuboks Magazint, és a benne megjelenő színes poszterekkel teleragasztottam a szobám falát – habár zenéjüket akkor még nem ismertem –, köztük volt a Siluete együttes képe is, vasárnap délután pedig feszült figyelemmel hallgattam a Szabad Európa Rádió sugározta, Cseke László által vezetett Teenager Partyt.
Ám ezen a koncerten e zenei irányzat egy egészen másfajta aspektusát ismertem meg!
Habár csupán hű másolói voltak, egykori országunkban a Siluete együttes volt az első, amely – bár mesterkélt és túlzó –, ám ugyanolyan manírokkal rendelkezett, mint angolszász példaképei. Frontemberük: Zoran Mišćević szőkére festett és ondolált hajával kétségkívül országos hírű rocksztár volt. Habár általában angolul énekelt, ezt a nyelvet sohasem sajátította el; fonetikusan leírt szövegről tanulta be a számokat. Akkoriban főleg Rolling Stones dalokat adtak elő, ám Zorannak nemigen lehetett alkalma Mick Jagger produkcióját élőben látnia, sőt még filmen sem igen. Így saját koreográfiájában adta elő a Stones-számokat, amiben paradox módon az az érdekes, miszerint karrierje legelején Jagger sem találkozott idoljaival: a rhyrhm and blues nagyjaival, és ő is saját elképzelése szerint reprodukálta azok előadásmódját. Zoran Mišćević annak idején imigyen foglalta össze közönségét a végsőkig felajzó akcióshow-jának stratégiáját a Plavi Vjesnik zágrábi ifjúsági hetilap riporterének: „Kicsit énekelek, egy kicsit ugrálok, majd ismét egy kicsit énekelek, majd valamikor a koncert közepe táján pányvaként kivetem kézi mikrofonom úgy kb. a nézőtér ötödik soráig. Ez azonban igencsak drága mulatság, mivel a lányok megkaparintva mikrofonom, azonnal ízekre cincálják, ám ezt nélkülem senki sem teszi!”
Hogy történetünk még groteszkebb legyen: ez a showman ezerkilencszázhetvenhattól a jugoszláv kommunista párt tagja volt.
Még itt nálunk: a Beatprovinciában is gondosan ügyeltek rá, hogy minden úgy folyjon le le, mint egy valódi nagy rockkoncerten: menedzserük, ugyanúgy, mint Brian Epstein, egy idő után bejött a terembe, és a színpad alól figyelte gyámolítottjait, megjátszva mintha azt ellenőrizné, hogy rendben folyik-e az előadás. Ha ez az öltönyös férfi egyáltalán a menedzserük volt? Mert ebben az utazó cirkuszban minden lehetséges volt? Úgy gondolom, hogy valódi menedzserüknek Đorđe Marjanovićot, az akkori talán legnépszerűbb jugoszláv táncdalénekest tekinthetjük, aki valójában felfedezte őket, és – a szomszédok legnagyobb ámulatára – még próbáikon is meglátogatta az együttest, majd a koncertjein is felléptek előzenekarként.
Ám akkor én mindezekről mit sem tudtam: a VOX hangszórókból dübörgő, monoton, erőszakos ütemű zene magával ragadott, a magasságokba röpített! Érdekes módon a banda inkább a látvány szempontjából (virágos selyemingek, Beatles-csizmák) hatottak rám, és utólag valójában már nem is emlékeztem rá, hogy milyen számokat is játszottak!
Hogy az élmény teljes legyen: a koncert után magam is ott tülekedtem a zenekar kisbusza körül, hogy Zoran Mišćević autogramot firkantson a belépőjegyemre.
Pontosan egy héttel a koncert után egy lány találkára hívott a városi parkba. Jól emlékszem rá, hogy a zord, zimankós idő ellenére miniszoknya volt rajta, persze alatta vastag rózsaszín harisnyanadrággal. Azt mondta, hogy a koncerten figyelt fel rám. Megérezte, miszerint jómagam is azon kevesek közé tartozom, aki – mint ahogyan ő is – teljes odaadással átadta magát az új életérzésnek. Ám később csillapítatlanul zuhogó vére arra hajtotta, hogy másokkal is megossza kegyeit. Így később útjaink szétváltak. Ám ez is az akkori trendhez tartozott. All You Need Is Love!
Nyitókép: Benes László illusztrációja
