A telepen mindenki tudta, hogy Bivaly vigyáz Rozikára, amíg Zsiga meg nem jön, mert hogy jönni fog, az olyan biztos, mint a hétszentség. Akik ismerték a történetüket, rábólintottak, s bár érdekesnek találták, nem tették szóvá. Bivaly ugyan tolókocsiban élt, de oszlopvastagságú karjai még így is életveszélyesek voltak. Nem akarta a balhét, túl öregnek és fáradtnak érezte már magát, a nyomoréksága is zavarta. A rehabon felkészítették a lábnélküli életre, de a gondolatainak és főleg az álmainak nem tudott parancsolni. Azt is tudta, nem baleset, ami vele történt, az csak a hivatalos verzió volt. Kisgyerek kora óta ugrált a többiekkel a tehervagonokból ki-be, mert akkoriban még lehetett. Sihederként meg abból élt az egész népes családja, amit onnan lopott. Fürge volt, mint a menyét, és óvatos, mint a baromfiudvarba beóvakodó róka. Egyedül dolgozott, így gondolt a vagonok fosztogatására, hogy munka. Házakba és boltokba be nem ment volna egy vak lóért se.
Ott történhetett volna akármi. Verekedni ritkán verekedett, tudta, hogy baromi erő van a karjaiban, és ha véletlenül is, de ha megöl valakit, akkor aztán minden oda, a család meg éhen halt volna, hitte ő. Az apja, nagyapja szalmaszálat se tett keresztbe, három bátyja se, a többi léhűtő távoli unokatestvérekre meg már gondolni se szeretett. Aztán egy este lekéste a városi buszt, behúzódott a templom udvarára, a kereszt kicsit ferdén állt, és fürdött a hold fényében, ő meg úgy bámulta, hogy észre se vette a férfiakat, akik csendesen behúzódtak az egyik kiszögellésbe. Hangjuk halk volt, de amit mondtak, érthető. Pénzszállítás, időpont, az előző állomás neve, egész jól kidolgozott haditerv. Róla meg patakokban csorgott az izzadtság, úgy félt. Alig volt húszéves. Aztán megcsinálta a balhét, három napig folyt a bor a telepen, a lányok virágos szoknyában csak neki táncoltak. Valahogy kitudódott, hogy ő csinálta. Nem a rendőrök jöttek, jobb lett volna, hanem egy este puhán suhanó fekete kocsi állt meg a kunyhójuk előtt, és elvitték Bivalyt, ki a vasúti hídhoz. Akkor csak arra gondolt, hogy ott halt meg a Csesztve Feri, azt a kedves szőke fiatalembert máig emlegetik az öregek, akikkel kezet fogott, és segített cipelni a vizes kantát. Tudta, hogy megölik, bosszúból, mert elvette a lovettát, megalázta azt a városi úri bandát. Nem ölték meg, úgy kötötték ki, hogy a vonat levágja a lábát, és valaki beszólt a mentőkhöz, hogy történt valami a hídon. Láb nélkül, de megmaradt. Visszajött a telepre, hova ment volna? A családtagok meg elszivárogtak, azon kapta magát egy reggel, hogy nincs, aki egy tányér levest hozzon neki déltájt. Sokat töprengett, mindenfélén, arra az estére is, amikor Zsigával összeverekedtek, mert ő tajt siker volt, akkor este ivott utoljára szeszt, utálta magát, hogy pocsék dolgokat mondott egy lányról. Most meg itt tengeti az életét, kis segélyt kap, ez is szerencse, amúgy koldulhatna, akkor inkább a halál. Néha elhívták fát vágni, múltkor vasat pakolt. A karján kék indák kígyóztak, már bánta, hogy megcsináltatta. – Mit feltűnősködik ez a nyomorék? – ezt mondta múltkor az újonnan betelepült bandából valami nyápic legényke, régen reggelire se lett volna elég. Most meg, hogy már látja esténként lehunyt szemhéja mögött a sakktábla végét, tudja, nincs már neki sok hátra, hát nem szól vissza senkinek. A lelke sötét, a bánat rágja belülről, ez fogja megölni. Aztán megjött egy szép kocsival Rozika, kilibbent, mint egy kis tarka lepke, és olyan természetesen költözött be Zsiga házába, mint amilyen természetesen ő védelmébe vette. – Valamit törlesztek azért a sok rosszért, amit tettem – ezt morogta halkan a lánynak, aki csak bólintott, és betolta a rokkantkocsit az udvarba.
A melléképületben az ablak mellett ült fél éjszakákon, és figyelt, nehogy valaki rossz szándékkal közeledjen. Keveset aludt, majd alszik, odaát. Addig kitart, amíg Zsiga megjön.
Néha fájt a lába, ami már régen nincs, olyankor lehajtotta a fejét, és néha elsírta magát.
– Fáj a lábam, nagyon fáj a lábam – kiabálta, és sajnálta, hogy elszúrta, hogy mindent elszúrt, de most már mindegy. A lányt még megvédi, aztán átmegy a vonalon. Ennyi.
Nyitókép: Fotó: Pixabay.com
