nézem, nézem a két emberalak
helyét a leégett pusztaságon,
az égen jégfehér repülők húznak,
ahogy leszáll a sűrű éjszaka,
lassan csak a fényjeleiket látom,
a közelben utcalámpák pislákolnak,
mintha állna ott valaki az árnyékban,
vagy csak a képzeletem játszik
az ítélőképességemmel,
nézem a fekvő emberalakok
nyomát a leégett pusztában,
már teljes a sötétség, de különös
módon még mindig kivehető
az a hely, szinte világít középen,
ahol egymás mellett várták a véget,
próbálom kitalálni, kik lehettek,
milyen történetet írtak az időbe,
mire gondoltak, miről beszéltek,
mielőtt elérte őket a sorsuk,
talán éjszaka volt, aludtak,
és nem is számítottak a tűzre,
vagy látták a közelgő halált, de
nyugodtak maradtak az utolsó percig,
hatalmas önuralmuk volt, igen,
biztosan nagy önuralmuk lehetett,
ez most a neszek órája,
a szeles csillagok közül
hideg áramlik a földre,
és csak tovább figyelek
a sűrű éjszakában, révedek,
de a kérdések válaszok nélkül
világítanak, mint annak a kettőnek
a helye a leégett puszta közepén,
nem tudom levenni róluk a szemem,
s közben próbálom elképzelni,
hogyan néztek egymásra, mielőtt
elérték őket a lángok.
