Az első ház már várta.
Mintha ismerte volna valahonnan,
felcsillant pókhálós két szeme, előre köszönt,
amikor Mari odaért, és szótlanul behordta
cuccait. Április elseje volt, nagycsütörtök.
A ház rég kihűlt nagyon,
három télen nem fűtötték,
bár lett volna mivel, néhai gazdája,
egy magányos öregember, diófagallyakat
tördelt hónapokig, unalmában, teli lett
gyújtóssal a nyitott fészer, s ezt hátrahagyta,
jó lesz majd valakinek.
Marinak jó lett,
kitakarította a disznóólat, mely dugig volt szeméttel,
a gyújtósért cserébe, ebbe simán belement
a tulajdonos házaspár.
Zita, a barátnője, megboldogult férje hosszú bundáját
hozta el, Mari azt gombolta esténként magára,
a paplan alatt, s közben a trigonometrikus
függvényekre gondolt,
azokkal sokat nyűglődött a gimiben,
a matekot ott Zita férje tanította.
Volt tanára báránybőr bundája,
akár egy testre szabott, bélelt odú,
így lett Marinak menedéke s megmentője.
Nappal csak rakta-rakta
kis kévékben a diófagallyakat
a szüntelenül éhes kályhába,
melegedtek a falak, izzott a parázs,
és békésen aludt éjjel
Mari és a ház.
Májusban már tűzött a nap,
nyár jött, majd tél s megint nyár,
vadcseresznyetea illata lengte be a szobát,
a szobámat, mondta Mari, két évvel
később, amikor a házat eladták.
A másik házban nem működött a központi fűtés,
csak a hatalmas nappaliban lehetett tüzelni,
a tupírozott frizurás asszony, a tulajdonos,
az egekig dicsérte a kemencét, csodás lesz télen,
meglátod, de az csak nyelte a tömérdek fahasábot,
és füstölt, Mari szilvalekvárral kente be
a réseket, ráment vagy két üveggel
márciusig, gyakran kellett szellőztetnie.
Marit nem ölte meg a szén-monoxid, de a tavasz
sem, amikor végre elkelt a ház,
a tulaj Bécsbe költözött, nehéz ott az élet,
mondta, amikor búcsúzott, s Mari már
a megpakolt kombiban ült, izzadtan, ölében
a macskaszállító boksz, a volánnál költő barátja,
aki segített költözködni, lebeszélni nem lehetett,
pedig három hete esett át a kemoterápián,
és azt mondta, jól érzi magát, a vezetés
különben sem esik nehezére. A tulaj még
hozzátette, hogy Bécsben drága az albérlet,
vennie kell egy lakást, és arra nem lesz elég a ház ára,
na de hagyjuk, minden jót, és intett, bár mondta volna
tovább, de a bokszban a fehér cica nyávogásba
kezdett, s a panaszkodó asszonyság
jobbnak látta abbahagyni.
A súlytól megroggyanva kissé,
nehézkesen, de indult a kombi.
Marit két kézzel áldotta meg az Isten,
s úgy tudja, az Istennek is két keze van.
Ezt onnan tudja, hogy amikor egyszer
a szomszéd öregasszonynak ajándékozta
egyik régi paplanát, ő mondta, hogy
áldjon meg téged az Isten mind a két kezével.
Mari nem értette, hisz a paplan kifeslett már
imitt-amott, ott állt a szekrényben, és minek
két paplan egy házban, csak foglalja a helyet.
Mari esténként már nem a trigonometrikus
függvényekre gondol, inkább arra, hogy sohasem golyózott
gyerekkorában, pedig Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg, de az Isten ezek szerint
mégis ott téblábolt körülötte, már akkoriban.
Gyakran eszébe jut a gyülekezet, a baptista templom,
ahová időnként eljárt az édesanyjával, és ott behunyt
szemmel kellett imádkozni, de ő nem hunyta be a szemét,
az arcokat figyelte, hogy ilyenek lehetnek,
ha alszanak és álmukban beszélnek. Az Isten biztosan
ezt is látta, mert Isten szeme mindent lát, el ne lopd
a léniát, ezt is anyjától tanulta, és sokáig töprengett rajta,
miért épp a léniát, az osztályában mindenkinek volt vonalzója.
S az Isten valóban, mind a két kezével,
egészen biztosan. Mari erre gondol,
hisz szobájában zene szól és macska dorombol.
Magányos farkas Mari, és szereti is a farkasokat,
bár talán egyszer látott farkast életében,
az állatkertben, de nem, nem azt a farkast szereti,
dehogyis, nem azt a szerencsétlent,
hanem azt, aki, mint tudjuk, magányosabb az angyaloknál.
Azt, akit agyonvertek.
