Angyallánc

Pilinger mozdulatlanul állt az ékszerbolt kirakata előtt. Bármennyire is szerették volna a naptól csodás fényt csillantó gyűrűk, nyakláncok, fülbevalók megnézni, mégis milyen ember takarja előlük a fényt, az arcát nem láthatták. Pilinger csak a hátát mutatta a kirakatnak, ami nem volt ugyan nagyon széles, de őrzött valamit azokból az időkből, amikor még aktívan sportolt, és az uszodákban gyakori vendégként köszöntek rá. 
Pilingert ugyanis nem érdekelték az ékszerek, csupán színes vasnak látta mindet. Úgy vélte, az aranynál több érték rejlik abban a városban, jelesül Szegedben, amit szülővárosaként tisztelt, s ahol leélt csaknem hetven évet. Csodálta palotáit, árnyas fákkal csalogató főterét, a felhőkig nyújtózkodó Fogadalmi templom, az új zsinagóga méltóságot sugárzó tömbjét. De Pilinger leginkább a szegedi nők szépségébe volt szerelmes. Tekintete soha nem tolakodóan, de annál nagyobb figyelemmel siklott végig a város terein, a Tisza partján sétáló lányok alakján, mint ahogy boldogság tükröződött a szemében akkor is, ha a Mars téri piacon nevetett rá egy pirospozsgás arcú kofa. 
A kirakatba tett ékszerek már nagyon reménykedtek, hogy Pilinger végre elsétál, mert hát mégiscsak a Kárász utcán vagyunk, kérem szépen, mormogta egy karlánc, a Kárászon, ami éppenséggel sétára lett kitalálva. De Pilinger meg sem mozdult, mondhatjuk, minden, de valóban minden moccanását meggátolta a látvány, ami rabul ejtette. Lábán mázsás vasgolyóbisokat érzett, de egyiktől sem akart megszabadulni. Ugyanis csoda történt. Az utca túloldalára leszállt egy angyal. Hogy milyen szándékkal érkezett, Pilinger nem tudta megfejteni, de azt észrevette, hogy a tavasz minden vidámságát felmutató ruhába öltözött angyal őt, igen, őt nézi, senki mást. Ha morcos férfi tette volna ezt, Pilingernek biztosan eszébe jut a bámulás szó, de egy angyal képtelen a bámulásra. Egy angyal megigéz, magához láncolja a tekintetet, elvarázsol, mint megtörtént ez ott és akkor Pilingerrel is. A férfi kissé görnyedt háta néhány másodperc alatt kiegyenesedett. Lábából, egészen pontosan a bal térdéből úgy kicsúszott az összes fájdalom, mintha nem is kínozta volna hosszú évek óta. Dereka sem fájt már, és biztosra vette, hogy az összes ránc is eltűnt az arcáról, mint ahogy azok a májfoltok is a karjáról, kézfejéről, amelyek szintén nem tegnap óta jelezték, átlépett az öregkor küszöbén. 
De az angyal erről mit sem tudott, csak nézte, igézte, babonázta tovább Pilingert, aki egyre szélesebb mosolyt vélt felfedezni az angyal arcán. Pilinger zavarában lesütötte a szemét, a díszburkolatot bámulta, de amikor újra lopva az angyalra nézett, meglátta, hogy az elindul felé. Nem lépdelt, sokkal inkább lebegve haladt, és hozta magával az összes szegedi nő szépségét, aki valaha is élt ebben a Tiszához támaszkodó városban. 
Pilinger biztosra vette, hogy ez az angyal már akkor is Szegeden járt, amikor kikötött a legelső sót szállító hajó. Akkor is köszöntek rá, amikor dölyfös férfinépség parádézott a sáros főutcán, és a város bírója kidoboltatta a nagy hírt 1498-ban, hogy Szeged immár szabad királyi város lett. Pilinger el tudta képzelni, milyen rettegve menekült az angyal, amikor lángot vetettek a tetőkre a városba nyomuló törökök, de túlélte a 143 évig tartó megszállást, hogy ott tapsolhasson a templom előtt, amikor az osztrák császári csapatok felszabadították 1686-ban Szegedet. Talán éppen menyegzőre készült, amikor 1719. május 21-én a város megkapta szabadalomlevelét és a jelenleg is használt címerét III. Károly királytól. Hogy folyt-e angyalkönny 1848-ban, vagy csak kendőt lobogtatott az angyalkéz, amikor Kossuth Lajos így szólt az összegyűlt tömeghez: Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa, Pilinger nem tudhatta. Bár látta, igenis látta abban a sokaságban az angyal arcát, és látta, milyen rettegve ült egy fa vastag ágán a várost elpusztító nagy árvíz idején. Pilinger biztosra vette, hogy az angyal nagy fonott kosárban vitte a kenyeret, kolbászt, szalonnát az újjáépítésen dolgozó kőműveseknek, és közben hitte, nagyon erősen hitte, hogy igaz a császár és király szava: Szeged szebb lesz, mint volt. Már ha egyáltalán mondott ilyet az Aradon gyilkoltató Ferencz József. 
Az angyal nem láthatott Pilinger fejébe, így ki sem találhatta gondolatait, miközben kecses léptekkel haladt a férfi felé. Nem gyorsan, nem is lassan, csak úgy, ahogy az illendő, és ami elvárható egy angyaltól. Pilinger akkor már nem nyugdíjas volt, hanem a Tiszán kenuzó gyerek, aki hosszú túra után érkezve sóhajtott fel, megtáncoltatva minden izmát: hoppá, hazaértem! És Pilinger téglát rakodó, építésznek készülő középiskolás és egyetemista is lett, aki egy JATE Klubnak nevezett pincében keresgélte vastag tömegben az igaz szerelmet, Szabadkáról hozta rejtve a farmernadrágot meg a Napoleon konyakot. És közben látta a Széchenyi téren is átsuhanni az angyal alakját, amikor az első platánokat ültették ki, s látta, milyen rémülten bújt meg a tömegben, amelyik már azt figyelte, hogyan vonulnak végig a városon a francia katonák a nagy háború után. De Pilinger leginkább már csak az angyalt látta, aki rügybontó tavaszban lépdel felé, miközben ő retteg, jaj, csak ne most, de tényleg ne most lépjen ki a bolt ajtaján a felesége. Bármikor, legyen sötét éjjel vagy verőfényes délután, örömmel ballagott asszonyával Pilinger, de most ne jöjjön, mert éppen csoda történik, egy angyal érkezik, és vele a boldogság, az ifjúság, talán még (és ekkor Pilinger nagyon elszégyellte magát…) egy új szerelem is. 
Bocsánat, hallotta Pilinger az angyal hangját, amikor az megkerült egy babakocsit toló anyukát, és a férfi arra gondolt, igenis tetszhet ő még a nőknek, még olyanoknak is, akik angyal formájában lepik meg a világot, Szegedet, a Kárász utcát. Hosszú ujjaival megfésülte gyérülő, őszes haját. – Vajon mit mondjak, mit mondhatok egy angyalnak? – kergetőztek fejében a gondolatok.
És ekkor az angyal átváltozott. Lány lett belőle, egy gyönyörű ifjú hölgy, aki udvariasan köszönt: Jó napot kívánok. És aki nagyon udvariasan tette fel a kérdést is: A bácsi véletlenül nem a Pilinger Csaba apukája? 
Pilinger annyira szerette volna kimondani, hogy de igen, az vagyok, mert büszke volt Csaba fiára éppen úgy, mint akit Tamásnak hívnak, de a szájának nem tudott parancsolni. Az ugyan meg nem mozdult, hogyan is mozdult volna, amikor az angyallány éppen ekkor égett el a Boszorkány-szigeten máglya tüzében, míg a lábába, egészen pontosan Pilinger Jenő bal térdébe, fejszecsapásként tért vissza a fájdalom.