14. rész
A Tiszáninneni kiváltságos koronakerületet, a történeti Magyarország egyik újkori szabadalmas jogállású közigazgatási egységét 1751-ben Mária Terézia szerveztette meg, és csaknem százhúsz évig, 1870-ig állt fenn. A Tiszai koronakerület egy részét képezte a hajdani tiszai határőrségnek. A törököknek a Bánátból történt kiűzésekor megszűnt a Tisza-vidéki határőrség rendeltetése, ezért az 1715. évi XCII., az 1723. évi XXXII. és az 1740. évi XVIII. törvénycikkek elrendelték a terület polgári közigazgatás alá vételét. 1750-ben a határőrvidék feloszlatása után a hozzá tartozott terület nagyobb része polgárosodott, de nem csatolták a megyéhez, hanem tiszai koronauradalom néven külön kerületté alakult, amely Bács-Bodrog megyével csak az 1791. évi VII. t. c. alapján egyesült. A Tiszáninneni kiváltságos koronakerületet tíz helység alkotta: Martonos, Ókanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Péterréve, Óbecse, Bácsföldvár, Túria és Szenttamás. A tiszai határőrvidék többi községeiből, melyekhez még néhány Bács-Bodrog vármegyei helység is csatlakozott, lett a csajkás kerület, később titeli zászlóalj, mely egész 1873-ig katonai igazgatás alatt állott, csak az 1873. évi XXVII. t. c. egyesítette a vármegyével.
A Tiszai koronakerület jogelődjét, a tiszai határőrvidéket 1702-ben szervezték meg. Azért volt rá szükség, mert a karlócai béke értelmében a későbbi Temesi bánság területe továbbra is török uralom alatt maradt. 1716-ban azonban Temesvár és környéke is felszabadult a török megszállás alól, és ezután már indokolatlan volt a tiszai és a marosi határőrvidék fenntartása. A magyar rendek hosszas sürgetésének hatására hozott 1741. évi XVIII. t. c. gyakorlati végrehajtása 1750-ig késett. Ekkor Mária Terézia királynő rendeletet adott ki e határőrvidék feloszlatásáról és a vármegyébe való visszacsatolásáról, 1751. június 28-án pedig elrendelte a Tiszáninneni kiváltságos koronakerület megszervezését. A császárnő ezzel biztosította, hogy az itt élő, többnyire szerb határőrkatonák ne süllyedjenek jobbágysorba, hanem továbbra is kiváltságos körülmények között éljenek. A rendelet értelmében a koronakerület népe mentes volt a robot és más úrbéri szolgáltatásoktól, adóját sem a vármegye szedte, hanem a kerületi adminisztráció. A szerb tisztek, akik felhagytak a katonáskodással, magyar nemesi címet kaptak. Mezey Barna Magyar alkotmánytörténet (2003) című könyvében így határozta meg a kiváltságos kerület történeti-jogi lényegét: a districtus privilegiati státusa annyiban hasonlított a szabad királyi városokéhoz, hogy a kiváltságos kerületek is ki voltak véve a megyei és a magánhatóság alól, közvetlenül az uralkodó, illetőleg annak központi kormányszervei alá tartoztak.
A török háborúk befejezése után a Tisza menti területekre északról tömegesen költöztek a magyarok, de a jövevények nem részesültek a kerületbelieket illető kiváltságokban. Ezen az ellentmondásos helyzeten kívánt segíteni a Mária Terézia által 1774. augusztus 1-jén kiadott II. kiváltságlevél, amely a koronakerület szabadalmait az ott élő római katolikus vallású magyarokra is kiterjesztette. A Tiszai koronakerület III. kiváltságlevelét 1800. március 14-én Ferenc király adta ki, amelyben egységes rendszerbe foglalta a két előző okmányt, s részletesebben szabályozta a kerület közigazgatását és törvénykezését.
A Tiszáninneni kiváltságos koronakerületet képező községek uradalmi járadékainak megváltásáról és a megváltási ár rendeltetéséről az 1870. évi XXVI. törvénycikk rendelkezett. Az 1870-es évektől a szabadalmas kerületek beolvadtak a vármegyékbe. Meghatározó lett Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Bács-Bodrog és Csongrád vármegye létezése. Különösen fontos választóvonalnak számított Bács-Bodrog és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Baja és a halasi Vastag hegy között húzódó határa.
Irodalom: Magyarország közjogi alkatrészeinek és törvényhatóságainak területváltozásai; Statisztikai Szemle, 1928. június, 6. szám; Gyetvai Péter: Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza kerületén; München – Görres Gesellschaft, 1987; Gyetvai Péter: A tiszai korona-kerület településtörténete I–III.; Kalocsa, 1992; Mezey Barna: Magyar alkotmánytörténet; Budapest – Osiris, 2003.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Vigadó az Erzsébet-ligetben
