A Sárga Malom Mozi ma este is háborús tematikájú filmet vetít. A múlt heti alkotás, a Jöjj és lásd! annyira sokkolta a nézőket, hogy azok némán hagyták el a termet. A mai film hasonló élményt ígér, ráadásul csaknem három és fél órás játékidejével a mozi programjának eddigi leghosszabb vetítése lesz. A terem mégis hamar megtelik. Mordor és Zita, a mozi állandó látogatói a szokásos helyükön, az első sorban ülnek.
Zita ismerteti a filmet:
– Ma Wolfgang Petersen 1981-es Oscar-jelölt alkotását, A tengeralattjárót nézzük meg, méghozzá a rendezői változatot. Petersen stílusára jellemző, hogy gyakran foglalkozik az egyéni vagy csoportos krízishelyzetekkel és azok kezelésével. A filmplakát mottója, A második világháború másik oldala, tulajdonképpen körvonalazza mindazt, amit elöljáróban A tengeralattjáróról tudni kell. A cselekmény egy tengeralattjáró legénységét követi, akik több hónapnyi küldetést teljesítenek a víz alatt. A legénységnek meg kell küzdenie viharral, látható és láthatatlan ellenséggel, majd a halál gondolatával, miután a hajót találat éri. A klausztrofóbia végig jelen van, de ezt az érzést nemcsak a bezártság váltja ki, hanem a kiszolgáltatottság is, amit a film bemutat. Az ember a háborús években sehol sem érezheti magát biztonságban, ezt a tényt erősíti fel a film: egymás után váltogatja a reményteliség és a kilátástalanság állapotait, és gyakran egyszerre van jelen mindkettő.
– Jó észrevétel – szólal meg Mordor –, a klausztrofóbia annyira erősen vibrál a levegőben, hogy a film közepén a szárazföldre érkezéskor nemcsak a legénység, hanem a nézők is pihennek. Ez a jelenet egyben egyfajta átvezetés a cselekmény második részébe, a hajó megsérüléséhez. A film harmadik része ismét a szárazföldön játszódik, csakhogy a körülmények a második partra szállás idején megváltoznak. Külön figyelmet igényel, hogy A tengeralattjáró, ahogy utaltál rá a film plakátjának mottójával, a tengelyhatalmak, a németek szemszögéből mutatja be a háborút. Bár nem egyedülálló szemlélet, mai szemmel mégis szokatlan módszernek tűnik, sőt egyenesen bátor húzás Petersentől, hiszen a második világháborúhoz kapcsolódó történelmi és érzelmi érzékenység még ma is erősen jelen van. Más szóval, érzékenyen reagálunk a témára. Ennek ellenére soha eszembe nem jutna múlthamisítással esetleg utópropagandával vádolni Petersent vagy A tengeralattjárót, hiszen ilyesmi nem történik meg.
Zita már nem tud hozzáfűzni semmit párja szavaihoz, mert ebben a pillanatban elsötétül a terem, a vászon pedig megvilágosodik. Elkezdődik a vetítés.
A nézők türelmesen végigülnek három és fél órát, a mozi nem tart szünetet. Amikor a zárójelenetben a támadás utáni állapotokat, a halottakat és a sérülteket járja körbe a kamera, a film véget ér. Amíg lassanként kiürül a terem, Mordor és Zita még a helyükön maradnak, és beszélgetnek.
Zita kíváncsian fordul Mordorhoz:
– A vetítés előtt arról beszéltél – emlékezteti párját –, hogy merész vállalkozás volt német perspektívából bemutatni a háborút. Való igaz, a korlátozott helyszínhasználat miatt tulajdonképpen a háború egyetlen szegmensét ismerhetjük meg, de talán éppen emiatt válik intimmé a filmvilág. Ez az intimitás pedig kizárja, hogy a filmet egy nemzet szintjén értelmezzük. Az értelmezés és az azonosulás is a személy szintjén történik, de legfeljebb a tengeralattjáró kisközössége szintjén. Nem azért szurkolunk tehát, hogy a németek túléljék, esetleg megnyerjék a háborút, hanem azért, hogy a hajó legénysége élje túl a küldetést.
– A film remekül működik egészen addig, amíg ilyen közelről nézzük – emeli ki Mordor. – Amíg mi, nézők, a főként beltéren játszódó jelenetek miatt egyek vagyunk a csapdába esett, a fáradtságtól vöröses szemű, borostás arcú férfiakkal. Átérezzük az unalmukat, átérezzük a kényelmetlenséget, amit a tetvek jelenléte és a tisztálkodási lehetőségek korlátozottsága okoz, majd ugyanígy mi is átéljük a pánikot, amit a vízbe fulladás gondolata vált ki. Petersen jól kihasználta a kollektív emberi félelmeket, amelyeket a néző ellen fordított. Amikor nagy nehézségek árán sikerül megjavítani a hajót, a szárazföldön egy abszurd jelenet kíséretében minden elért siker megsemmisül. A hiábavalóság érzete, a sziszifuszi munka klasszikus értelmezése szintén olyan eleme az alkotásnak, amely kétségbeejtően hat. Tudom, sokszor emlegetem azt, hogy különleges atmoszférája van egy filmnek, és talán már közhelyes, de a legtöbbször a film hangulata marad meg bennem a legtovább. A tengeralattjáró atmoszférája megegyezik a befogadás során tapasztalt saját hangulatunkkal, ezért úgy gondolom, hogy ez az alkotás a háborús filmek egyik legszemélyesebb élményét nyújtja. Olyan művet láthattunk, amelyet kár lett volna kihagyni a mozi programjából.
Zita egyetértően bólint.
Mordor és Zita elhagyják a mozit.
Nyitókép: Fotó: IMDb
