A délvidéki irodalom- és művelődéstörténeti lexikon

13. rész

Szlavónia – Horvát-Szlavónország – Tótország a Dráva és a Száva között Zágráb vidékétől a Szerémségig húzódó táj, a honfoglalás óta magyar területnek számított. A Névtelen Jegyző a Gesta Hungarorumban részletesen leírta, hogy Bulcsú, Lél és Botond vezér miként foglalta el Zágráb, Pozsega és Valkó földvárát. Szent László magyar király 1091–1094 körül alapította a zágrábi püspökséget, amelynek területe megegyezett Szlavóniáéval. A XI. század végén a Kapela hegységtől délnyugatra fekvő tengermelléki Horvát Királyság is magyar uralom alá került mint horvát bánság. A két területet a magyar királyok nem egyesítették, hanem két külön tartományként kormányozták a szlavón és horvát bánok; a szlavón nemesség a hatalmat a tartománygyűlésen keresztül gyakorolta. A korabeli feljegyzések szerint tartománygyűlést 1273-ban, 1278-ban, 1279-ben, 1321-ben, 1347-ben, 1360-ban és 1380-ban tartottak. A Magyar néprajzi lexikon szerint a horvátság e területeken a XVII. századig a saját maga megnevezésére használta a slovene népnevet, s ennek megfelelően magyar elnevezésük tót volt – innen a Tótország megnevezés. A magyar és a horvát állam kapcsolatainak szorossá válásával Szlavóniát a királyságon belül önálló szervezeti egységként kezelték mint a trónörökösnek alárendelt területet.

Kalapis Zoltán „Szent királyok közt drágalátus gyöngy” című, 1994-ben megjelent tanulmányában részletesen kifejtette: „A bizánci források is magyar területként emlegetik a Dráva és a Száva közét. Szlavónián keresztül vezetett a kalandozó magyarok híres hadi útja is, a Strata Ungarorum. Nevezték még »tengerfehérvári hadi útnak« is, mivel egyik ága Tengerfehérvárnál (Biograd na moru) fejeződött be. A rablóhadjáratok kiindulópontja Székesfehérvár volt, onnan Segesd érintésével értek a vászkai Dráva-átkelőig, majd Kemlék (Kamnik) vára mellett leereszkedtek a Krapina völgyébe, s így érték el Zágrábot. Ott a Király-révnél lépték át a Szávát, s Perina (Petrinja) és Topusko mellett lovagolva, a Kulpa (Kupa) folyó völgyén át értek Bihács alá, onnan pedig a hegyi ösvényeken jutottak Dalmáciába, majd a gazdag zsákmányt ígérő itáliai városokba. […] Alighanem éppen ennek az útnak az »üzemeltetése«, a fontos közlekedési csomópontok ellenőrzése volt az egyik legfőbb oka annak, hogy László király a szerémségi és a szlavóniai helyzet megszilárdítása után a kapellákon túli ősi Croatia meghódításához is hozzáfogott.” Szent László király Szerémséget kivonta a bizánci egyház és állam hatósugarából, s lehetővé tette, hogy a középkori Magyarország egyik legfejlettebb vidékévé váljon.

A jobbágyvilág után Szlavóniában is nagy uradalmak keletkeztek, a rumai, a rétfalui és a nasicei gróf Pejacsevich-uradalmak, a vukovári Eltz gróf, a nustári Khuen gróf s távolabb a daruvári Tüköry-uradalom mind magyar cselédséggel dolgoztattak, többségüket a dél-magyarországi vármegyékből telepítettek a birtokaikra. Az 1870-es évektől kezdve a szlavóniai magyar őslakosokhoz a dunántúli megyékből és Bácskából kivándorolt magyarok tízezrei csatlakoztak, akik az olcsó földvásárlás reményében érkeztek a vidékre. Leginkább olyan falvakban telepedtek le, ahol már volt egy-két magyar család, egyre erőteljesebben gyarapítva ezzel a magyar közösséget.

1891 augusztusában a Vasárnapi Újságban jelent meg Csik-Volecz Sándor Szlavóniai magyar községek sorsa a múltban és jelenben című ihletett beszámolója. „Szlavóniáról kívánunk szólni – írta Csik-Volecz Sándor. – A természet bőségével annyira megáldott alvidéki Tótországról, ahol az erdő örökké zöld, a virágok mindig illatosak. Régi jó idők emlékei kötnek minket Szlavóniához, hisz Magyarország önállóságának idejében mindig szorosan édes hazánkhoz tartozott, velünk osztozván a jó és balsorsban.” A szerző kiemelte, a tizenötödik század végén még csaknem hatvan magyar községe volt Szlavóniának, amelyek azonban a történelem viharaiban elpusztultak. A reformáció tanai ugyan rövid idő alatt – 1544–1554 között – meghódították a vidéket, aminek során a szlavóniai magyar községek legnagyobb része Kálvin hitére tért, és csatlakozott az akkor alakult baranyai püspökséghez. A török háborúk azonban nagy pusztítást végeztek Szlavóniában is, amit csak tetézett a határőrvidék német birtoklása és ezzel egy időben a szerb haramiák pusztításai.

Hoblik Márton a Tudománytár 1834. II. számában megjelent Parasztlakodalmi szokások Verőcze vármegye’ három’ s Szerém’ egy magyar falvaiban című írásában elsőként hozott hírt az elfeledett vidékről. „Verőcze vármegye’ kebelében – írta Verőce vármegye egykori táblabírája – három t. i. Magyar-Réthfalu, Haraszti s Sz. László, Szerémben egy, t. i. Kórógy nevű, a’ helvetia vallást követő magyar falvak találtatnak, mellyeket az 1790. 26. törvényczikk’ évkora már itt lelvén, ezek maiglan is némelly korlátok közt a’ két megye’ kebelében eltüretnek.”

Bernics Ferenc A Julián akció – Egy „magyarságmentő egyesület” tevékenysége Horvátországban és Bosznia–Hercegovinában, és a jelen (1904–1992) című munkájában kimutatta: „Az 1850. évi osztrák népesség-összeírás szerint az akkori Horvátországban 5732, a határőrvidéken 4985, összesen csak 10.717 magyar ajkú lakos élt. A kiegyezés, majd a határőrvidék polgári közigazgatás alá való helyezése után a magyar ajkú népesség lélekszáma rohamosan növekedett: 1880-ban 41.417; 1890-ben 68.794; 1900-ban 90.781; 1910-ben 105.948 magyar lakost számláltak.” Kiegészítésképpen hozzátette: az 1900. évi népszámlálás szerint Horvát-Szlavon országokban a horvátok száma 1.491.000 (61,6%), a szerbeké 611.000 (25,3%), a németeké 136.000 (5,6%), a magyaroké pedig 91.000 (3,7%) volt. 1910-ben a horvátok száma 1.638.000-re (62,5%) növekedett.

Bognár András A magyarság népesedési fejlődése Horvátország mai területén a legrégibb időktől máig című 2020-ban megjelent könyvében kimutatta: az 1910-es népszámlálás szerint Horvátországban 123.943 magyar élt, túlnyomó többsége – 102.957 fő, vagyis 83,07%-a – falvakban lakott. 1910-ben Horvát-Szlavónország területén 13 városban – Zágráb, Eszék, Varazsd, Károlyváros, Szlavónbród, Pozsega stb. – 14.493 magyar élt, vagyis 11,69%-a a horvátországi magyarságnak. Ha hozzávesszük Fiumét és Csáktornyát, összesen 20.986 magyar lakott városban, vagyis 16,93%-a a magyarságnak. Közülük csak 34,09 százaléka élt magyar többségű helységben (42.258 fő), 56,91 százaléka (81.685 fő) pedig szórványként kisebbségben.

1904-ben Budapesten gróf Széchényi Béla vezetésével a szlavóniai és boszniai szórványmagyarság gondozása érdekében megalakult a Julián Egyesület, amely az általa szervezett Julián-iskolákban a kiválóan képzett Julián-tanítók révén a magyar nyelvű oktatás mellett keretbe foglalta, formába öntötte a szlavóniai magyarság közösségi életét is. 1908-tól a Julián Egyesület támogatásával és irányításával Eszéken megjelent a Szlavóniai Magyar Újság, amely egészen 1918-ig szolgálta a szlavóniai magyarság ügyét. Híranyaga máig legteljesebb forrása a szlavóniai magyarság történetének. A Szlavóniai Magyar Újság szerint: „A szlavóniai magyarság társadalmi összetétele felettébb egyoldalú, csaknem egészében parasztság. Hiányzik ipara, hiányzik középosztálya, és ez egyik fő oka annak, hogy a társországok politikai életében vezetők hiányában nem tud kellő súllyal fellépni.”

Szlavónia magyarok lakta településein – a városok és a falvak magyar közösségének soraiban – az 1880 utáni évtizedekben, de különösen a Julián Egyesület megalakulását követően – az egyházak, majd a közhivatalok támogatásával egyre gazdagabb színeiben bomlott ki a magyar kultúra; a nép soraiban újjászületett a távoli vidékekről magukkal hozott hagyományok gazdag világa, újra elnyerték régi varázsukat az egyházi ünnepek, s a népélet szokásvilága újra kitöltötte az otthonteremtők mindennapjait, az olvasókörökben pedig a magyar irodalom klasszikusai egyre gyakrabban szólították meg az olvasókat. A szlavónországi magyar írástudó tanítók, közhivatalnokok, iskolázott gazdálkodók előszeretettel ragadtak tollat, hogy irodalommá formálják a teremtő munka, a mindennapi élet csodáit. Haller Jenő, Kozma Imre, Hild László, Lénárth Imre, Kontler Gyula Julián-tanítók pompás elbeszélésekben, érzelmekkel teli jegyzetekben és útirajzokban, nem egy esetben színes néprajzi értekezésekben szóltak a szlavóniai magyar élet küzdelmeiről, sikereiről és vereségeiről, Margitai József írásaiban a szlavóniai és a muraközi magyarság társadalmi-politikai valóságát foglalta történeti keretbe, Tarczay Erzsébet a történeti munkáiban tágabb kitekintésben a horvátországi magyarság sorsának kiemelkedően jelentős eseményeiről értekezett, Gönczi Ferenc pedig a muraközi népélet kiváló ismerőjeként foglalta tanulmányok hosszú sorába etnográfiai ismereteit. Munkáik többnyire az Eszéken megjelenő Szlavóniai Magyar Újság és a Csáktornyán szerkesztett Muraköz hetilapokban jelentek meg, hogy idővel könyv alakban is eljussanak az olvasóik asztalára.

Az első világháborút követő 1920-as trianoni döntés következtében Szlavónia – a Magyarországtól elcsatolt Drávaszöggel együtt – a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságon belül Horvátországhoz került. Az Eszék központtal kialakított Drávaszöghöz tartozik a korábban szlavóniai négy magyar falu: Kopács, Kórógy, Haraszti és Szentlászló is.

Irodalom: Teleki Domokos: Egynémely hazai utazások leírása Tót- és Horvátországnak rövid esmertetésével együtt; Nyomtattatott Bétsben, 1796; Gyurikovits György: A’ Magyar Nyelvnek hajdankorban Szlavonia és Horváth Országokban, Tárnoki Széken, és a’ Káptalanokban volt keletéről; Tudományos Gyűjtemény, 1833. XI. szám, 3–9. p.; Podhradszky József: Szlavónia mint Magyarországnak alkotmányos részéről; Budán – Nyomtatott Gyurián és Bagó betűivel. 1837; Podhradszky József: I. Ferdinand Királynak Oklevele annak bizonyítására, hogy a mái Horváth Ország a’ Szlavónia; Tudományos Gyűjtemény, 1838. XI. szám, 87–89. p.; Fejér György: Igaz-e, hogy a’ Horváth nép ’s nyelv valóságos Illyr nép és nyelv?; Tudományos Gyűjtemény, 1840. VII. szám, 3–29. p.; Gyurikovits György: Zágráb, Varasd, Körös Szlavoniai Megyéknek magyar országgyűléseni képviselési joga; Tudományos Gyűjtemény, 1841. X. szám, 3–14. p.; Pesty Frigyes: Az eltűnt régi vármegyék II. – A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága; Budapest – A M. T. Akadémia könyvkiadó hivatala, 1880; Thallóczy Lajos: Tanulmányok a Blagay-család történetéből – Adalékok Szlavonia történetéhez; Budapest – Athenaeum Részvény-Társaság, 1897; Hegedüs Lóránt: A dunántúli kivándorlás és a szlavoniai magyarság I–III.; Budapesti Szemle 1905. 122. szám 321–347 p., 123. szám 10–52. p. és 124. szám, 178–202. p.; Andelić Vilmos: A reformáció kezdete és terjesztése Horvát-Szlavonországban; Budapest – Stephaneum nyomda R. T. 1911; Thallóczy Lajos – Horváth Sándor (szerk.): Alsó-szlavóniai okmánytár [Dubica, Orbász és Szana vármegyék] 1244–1710; Budapest, 1912; Karácsonyi János: Szent László meghódítja a régi Szlavóniát; Budapest – Magyar Tudományos Akadémia, 1916; Margitai József: A horvát- és szlavónországi magyarok sorsa, nemzeti védelme és a magyar–horvát testvériság; Budapest, é. n. [1918]; Tarczay Erzsébet: A reformácuó Horvát-Szlavónországban; Debrecen, 1930; Gunda Béla: A szlavóniai magyarok; In: Földrajzi zsebkönyv 1942; Budapest – Magyar Földrajzi Társaság, 1942. 47–50. p.; Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár I–III.; Újvidék – Forum Könyvkiadó, I. kötet é. n. (1965). 413 p.; II. kötet 1975; III. kötet 1978; Penavin Olga: Szlavóniai magyarok; Üzenet, 1979. szeptember, 671–673. p.; Penavin Olga: A nagycsaládszervezet Szlavóniában (Kórógyon); Újvidék – Forum Könyvkiadó – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1981; Penavin Olga: Horvátországi (szlavóniai) magyar nyelvjárási atlasz; Újvidék – A Magyar Nyelv Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1984; Penavin Olga: A szlavóniai magyarságról; Horvátországi Magyarság, 1996. június, 6. szám, 3–11. p.; Bencze Sándor: A szlavóniai szigetmagyarság történetéből; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 2. szám, 1980. 166–174. p.; Herceg János: Magyarok Szlavóniában; Világszövetség, 1993. február 2. 1–2. p.; Lábadi Károly: Egyházak Alsó-Baranyában és Szlavóniában; Eszék – HunCro Médiaközpont Kft. 2012; Bognár András: A magyarság népesedési fejlődése Horvátország mai területén a legrégibb időktől máig; Zágráb – Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság, 2020.