Szerző: Kopeczky Róna
A Szabadkai Városi Múzeumban december 13-áig tekinthető meg a Szajkó István festőművész tiszteletére összeállított emlékkiállítás. A megnyitón Kopeczky Róna művészettörténész mondta el Szajkó Istvánnal és néhány itt kiállított festményével kapcsolatos gondolatait. Ezt közöljük az alábbiakban:
Mindig a lényegről a legnehezebb beszélni. Ez a képzőművészetre is érvényes, a legnehezebb vizuálisan megragadni a lényeget – más szóval a pillanat hangulatát, egy alany személyiségét, egy test sajátosságait, egy táj esszenciáját, egy állat lelkét, egy mozdulat a karakterét, lendületét, ívét.
Ez a pár nyitó gondolat személyesebb hangvételű lesz. Nem is lehetne máshogyan, hiszen Szajkó Istvánnal fél éves koromban találkoztam előszőr. Akkor Franciaországban éltünk szüleimmel, és Pista volt az első, aki itthonról meglátogatott minket a születésem után. Sok közös élmény és szál fűz kettőnket össze, sokra emlékszem, sokra nem. Egyet azonban engedjék meg, hogy megosszak.
Mint minden kisgyerek, pár évesen előszeretettel firkáltam színes ceruzákkal. Néha csak céltalan vonalakat húztam meg ügyetlenül, néha pedig egész színgombolyagokat kevertem körbe-körbe a papírra. Egy újabb látogatása alkalmával sorra került Pistával a közös rajzolás. Én összevissza firkáltam, ő pedig kiegészítette egy-két vonallal, vagyis értelmet adott az én krikszkrakszomnak. Egy ilyen színes gombolyag firkálása után megragadta a fekete ceruzát, a gombóc egyik végére egy kicsi csőrt rajzolt, majd bele egy kis fekete pontot, az aljára két pici lábat. Meg is volt a madárka, tudják, olyan, aki éppen a pocsolyában mártózik, és puha gömbbé borzolja a tollát, hogy mindenhová jusson víz. (Hogy hű maradjak a történethez, még három pöttyöt a madárka hátsójához is odakanyarított, úgyhogy nem az lett a címe, hogy fürdő kismadár, hanem más. Hagyom Önöket rájönni maguktól. A lényeg, hogy a humor sem maradt el.)
Szóval a strukturálatlan semmiből hirtelen lett valami. Ez az egyszerűnek, hétköznapinak hangzó történet mindig eszembe jut, akárhányszor Pistára gondolok. Azért kötöm hozzá rendszerint, mert számomra az ő létezési formáját és művészeti hozzáállását tökéletesen magába foglalja. Őt csak az érdekelte és csak arra törekedett, hogy a lényegét kihozza mindenből; minden más lényegtelen volt számára.
Hogy ez minek köszönhető? Talán egy itteni látásmódnak, amit erősen alakít a táj. Az a vajdasági táj, amiben nincs semmi fölösleg, csak maga a puszta, a síkság, egy végtelen vízszintes vonal, pár ponttal rajta itt meg ott. Semmi más, ami elterelné a figyelmet, és amin elkalandozhatna az ember elméje. Ha innen vizsgáljuk a kérdést, világossá válik, hogy vajdasági festőinket – gondolok Szajkó István mellett Penovác Endrére, Sagmeister Laurára, Siflis Andrásra – ugyanennek a lényegnek, ugyanennek az esszenciának a megragadása köti össze.
Az, hogy ez Pistának sikerüljön, a pasztellben találta meg társát. Akkor is, ha jó pár itt látható képe olajjal, homokkal, sőt betonnal és különböző applikált elemekkel készült, a fő médiuma mégis a pasztell volt. Ez a rá oly jellemző eszköz engedte meg legjobban számára a lényeg megfogalmazását. Hiszen maga a pasztell kezelése gyakorlatilag szinte a pigment közvetlen kézbevételét jelenti, ezért az ecset által közvetített festéknél még direktebb, finomabb, mégis elemibb. Gondoljunk csak a francia impresszionista Edgar Degas táncosnős sorozatára, amiben a pasztell plasztikus lehetőségei annyira nyilvánvalóvá válnak, hogy szinte a tüllszoknya súrlódását is hallhatjuk.
Van egy kép itt a kiállításon, amit eddig nem ismertem, és nagyon megérintett. Egy visszafogott, kisebb méretű, üres háttéren hagyott fekete krétának használt széndarab, ami pár vonalat hagyott maga után. A krétával rajzoló kéz nincs már ott. Ez a rendkívül letisztult kép mintha azt kiáltaná, hogy a művész végre meglelte a lényeget, a krétát letette, elengedte, kivonult a képből, távozott, elhúzta a csíkot, kereket oldott, vagy, ahogy én azt szeretném gondolni, csak elment sétálni.
Nyitókép: Szabadkai Városi Múzeum
