„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.”
Bányai János Tanár Úr szellemisége és munkája meghatározta a vajdasági magyar irodalomszemléletet, ezáltal a közösség egészére is hatott és hat ma is.
„Hervad már ligetünk”
És jönnek a trocheusok megállíthatatlanul. Bányai Tanár Úr verslábakon érkezett az életembe. A 90-es évek közepén a Bada házaspár által szervezett irodalmi táborokban találkoztunk először. Berzsenyi Dániel A közelítő tél című verse volt az egyik első példa, amiben az időmértékes verselést bemutatta. Egy hosszú, egy rövid szótag. Így ismertem meg 11 évesen a jambus, trocheus, daktilus, spondeus, anapesztus stb. kifejezéseket és szerepüket. Előadásai egyszerre voltak érthetőek és kifinomultak, visszafogottak és inspirálóak; olyan szellemi tér teremtői, ahol a kérdezés szabadsága és a tudás tisztelete egyszerre kapott szerepet. Könnyedén kommunikált velünk, gyerekekkel is, az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének vezetője. A nagymamám a lelkemre kötötte, hogy mindenképp menjek oda a Tanár Úrhoz és mondjam el neki, hogy én is feketicsi vagyok. Különleges presztízs. Szót fogadtam. Az előadása után, amit a verslábakról tartott általános iskolásoknak, pironkodva jeleztem neki egy tőről fakadó származásunkat. Nyugtázó mosoly volt a barna szemek mögött. Nem túlzás állítanom, hogy a versek iránti érdeklődés az előadásai után alakult ki nálam. Utána évekig találkoztunk ezekben a táborokban, emlékezett rám. Tudta, én is feketicsi vagyok.
Később jöttem csak rá, kivel is volt dolgom, hiszen a vajdasági magyar szellemi élet egyik legnagyobb formátumú alakja volt: tudós, szerkesztő, tanár, irodalomtörténész, akinek munkássága egész nemzedékek gondolkodását alakította. Életműve egyszerre volt a klasszikus műveltségre építő tudósi elköteleződés, a kortárs irodalomra érzékenyen figyelő kritikai magatartás és a közösségért felelősséget vállaló alkotói lét példája. Mélységesen hitt az irodalom erejében és abban, hogy a provincializmus csak hátráltatja az irodalom kibontakozását. A kompromisszumot nem tűrő tudós attitűd így fogalmaz A „határon túli magyar irodalom" integrációjának kérdései elnevezésű konferencia kerekasztal-beszélgetésen:
„A kultúra csak teljes kultúraként létezik. Olyan kultúra nincs, hogy részkultúra. Ha azt mondom, hogy kisebbségi kultúra, akkor azt mondtam, hogy magyar kultúra. Ha azt mondom, hogy kisebbségi irodalom, ha az ideológia kalapácsai el nem némítanak, akkor azt mondom, hogy magyar irodalom. Is nélkül. Mert nincs azon kívül kisebbségi magyar irodalom, hogy magyar irodalom. De a kisebbségi irodalomnak mégiscsak van valamilyen beszédmódja, és ha erre a beszédmódra nem figyelünk oda, és nem halljuk a hangját, hanem integráljuk, akkor valami nagyon fontosról mondunk le. Ezt akartam mondani. Ebben a mennyiségnek nincs szerepe. [...]”
Az a mennyiség viszont mérvadó, amivel munkássága ma is gazdagít bennünket.
A tél közelít. A Zephyr lengedez. A verslábak továbbra is időmértéket adnak.
A dr. Bányai János által képviselt örökség tovább él nem csak az irodalmárokban, de ebben az épületben is, amelyből édesapja tanítani indult a helyi iskolába, és ahová az akadémikus is visszajárt, amikor csak tehette. Túl sablonos azt mondanom, mégis kimondom, hogy a hiánya pótolhatalan. Viszont az öröksége itt van velünk. A mi feladatunk, hogy mi lesz a sorsa. Figyelmeztetésként itt állnak Berzsenyi versének kezdő sorai:
„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.”
Elhangzott november 20-án Bácsfeketehegyen, a Bányai János-emlékházban, ahol a kiváló akadémikus, egyetemi tanár, irodalomtörténész születésének 86. évfordulója előtt tisztelegtek.
