Néha felült a vonatra, és megtette azt a 140 kilométert a szülővárosáig.
Már nem sokan ismerték fel, meg különben is, olyan egyszerű hétköznapokon érkezett, aminek semmi köze nem volt semmihez. Volt, hogy egyedül szállt le a rikító sárgára festett állomáson.
A mellékutakon elment a házig, aminek tán egynyolcad része még az övé volt. Kinyitotta a kiskaput, a kert már régen nem volt olyan, mint gyerekkorában, de ezt nem is várhatta. Két öccse meg a gyerekeik javára lemondott annak idején mindenről, ezt a kis részt csak azért tartotta meg, hogy néha joga is legyen eljönni. Senki nem lakott már itt, utoljára az édesanyja, de annak is másfél évtizede, hogy végleg elment.
A szembe szomszéd, Jolánka néni kis viskója helyén hatalmas ház terpeszkedett, két kis értelmetlen toronnyal díszítve, meg persze automatikus nagykapuval. Sokszor eszébe jutott a vénasszony, aki minden áldott reggel utánuk kiabált, hogy „Nem tudjátok a napot és az órát!”, és ők már rohantak is lélekszakadva. Volt, hogy a közeli iskolába úgy estek be, lihegve, leizzadva. Hiába indultak akár egy fél órával is hamarabb, Jolánka néni kiugrott a megvetemedett kapu és a félig bedőlt kerítés mögül, és eltorzult arccal üvöltött. Apjuk egyszer átment, de nem jutott túl a kapun, mert a vénség útját állta, és kárált: „Mennyék innét a tanító bácsi, nincsen itten gyerek, egy se nem vót, az is meghótt.”, és kétszer körbefordult, úgy szaladt be a kiskonyhába. Apjuk rágyújtott, gondterhelten elszívta a románcot, akkoriban az járta, szinte előtte van, ahogy eltaposta a csikket, s egy pillanatra a kesernyés dohányszagot is érezte. Mindig imádta ezt az illatot, meg a benzinét. – Csoda egy kis portéka vagy te – mondta nagyapja, aki néhány évig velük lakott. Őt is mennyire szerette! Megtanította cigarettát sodorni, a keze önkéntelenül mozdult, sose felejtette el.
Aztán az általános iskola vége felé új fiú jött hozzájuk, Kisapusnak hívták, így mutatkozott be, és nem is hallgatott semmi másra. Még a szigorú igazgató is hiába szólította teljes nevén, fütyörészve ült a hátsó padban, nem ment ki a táblához. Végül minden tanár feladta – először Egérke, aki biológiát okított, kis vékonyka nő volt, egérfarkincához hasonlító kontyocskával. – Kisapus – mondta nagyon halkan, és elvörösödött, amikor a langaléta fiú kiment a tanári asztalhoz, kezébe vette a mutató pálcát, és szépen sorban felsorolta és mutogatta Samun, a csontvázon az emberi váz minden fontos részét. Néha megtörölte az orrát, és azt kérdezte: –Latinul is tetszik parancsolni? – majd rámutatott a gerincoszlopra: – Columna vertebrilis. Egek, hogy ennyi évtized után is emlékezett rá, persze megtanulta mindenki, és az udvaron kergetőzve ezt üvöltötték egész nap. A tanárnő megdöbbent, de beírta a karikás ötöst, és állítólag ő emelt először szót a gyerek mellett, aki annyira más volt, mint akik a városnak ezen a részén éltek. Amikor ő rákérdezett, miért így nevezik, nagy komolyan azt mondta, hogy a Nagyapus a nagyapja, Apus az apja, s mivel a bátyja vagy két éve lelépett, így lett ő Kisapus. Amúgy Lajos a neve, de ezt ne mondja meg senkinek. – Így görbüljek meg – hajlította be a kisujját, és Kisapus elégedetten bólintott. Másnap bejött a kapun, úgy vette le a kerítés harmadik lécébe vert szögre akasztott kulcsot, mintha hazajött volna. – Á, nem nagy kunszt – mondta, amikor apja megkérdezte, honnan tudta, hol keresse. Aztán megvárta, amíg ő felöltöztette kisöccsét, akkor volt Toncsi elsős, és elindultak. Jolánka néni persze kiugrott, de mire ők nekiszaladtak volna a poros mellékutcának, Kisapus megfogta a kezét. – Ne féljél, hallgassuk meg, mit akar. Aztán átkiabált, hogy folytassa csak nyanya! Benne meghűlt a vér. Jolánka néni állt megkövülten, aztán lehajtott fejjel alig hallhatóan motyogta: – Nem tudjátok a napot és az órát. Mire a fiú közbevágott: - Ezért jól fújd ki az orrát – és harsányan nevetett, majd két ujjával ördögszarvat formázott. Jolánka néni beoldalgott a házba, soha nem kiabált utánuk többé. Néha látták, ahogy a kisablakból nézelődik, de nem jött ki akkor se, ha Kisapus nem volt velük. Ő meg faggatta, hogy milyen nap és milyen óra, de sose mondta meg. Érettségire készült már, amikor meghallotta, ahogy elment a templom előtt, hogy „Legyetek éberek, mert nem tudjátok a napot és az órát” – s arra gondolt, hogy ez biztos az élet végéről szól.
Még gondolatban sem merte kimondani azt a szót.
Jól érettségizett, elköltözött a városból, kanyargós útja volt, sokszor rosszul lépett.
Kétszer imádkozott templomban, másodjára azt kérte, hadd tudja meg azt a napot és azt az órát, csak ezt kéri. Persze sose kapott választ. Jobb is, állt fel a kút mellől, ahol egy nagy kő volt, amire rá lehetett telepedni.
Kisapus fiatalon ment el, búcsú nélkül.
Most már mindnyájan tudjuk, hogy nem tudjuk, simított végig a kerítésen, a harmadik lécen ott lógott a megrozsdásodott kulcs.
Az esti vonattal elutazott.
