Kártyajáték

Évekig dolgozott az észak-amerikai országban. Amennyire lehetett, megismerte, megkedvelte, annak minden szépségével és veszélyével együtt. 
Csak azt bánta, hogy munkából adódó elkötelezettségei miatt igazán vad, egzotikus tájra nem jutott el, csupán a nagyvárosban élők mindennapjairól alkothatott átfogó képet. Persze ez sem volt kevés, de ő többre vágyott.
Így, amikor már nem munkavégzés miatt, hanem nyugdíjasként tért oda vissza, mindenképpen szerette volna, ha régi vágya teljesül. Hirdetéseket böngészve akadt rá egy helybéli emberre, aki vállalta, hogy kísérője lesz az őserdőbe tervezett gyalogos túrája során.
Már egy hete járták a rengeteget. Számtalan színpompás lepkével, tarka tollazatú, ismeretlen fajú madárral találkozott, társával, hű kísérőjével óriássá burjánzott, harsányzöld levelű bokrok között bujkálva törtek előre, noha igazi, elérendő célt nem tűztek ki maguk elé. 
A várakozás titokzatossága, az ismeretlen felfedezésének öröme munkálkodott benne, hiszen megeshet, hogy útjuk során valamilyen különleges emberi közösséggel is találkoznak. 
Az interneten történő barangolásai során tudomást szerzett arról, hogy az őserdőkben emberevő törzsekkel is „össze lehet futni”. Hát, ha nem is erre, de valami hasonlóra vágyott. Felfokozott várakozással számított az eljövendő, előre nem látható eseményekre, élményekre, ki volt éhezve az izgalomra. 
A második hét vége felé – ekkor már jól eltávolodtak kiindulási pontjuktól, az utolsó ismert, lakott településtől – minden előzmény, minden erre utaló jel nélkül, néhány tudatosan, de a külső szemlélő szerint hevenyészve összetákolt kunyhóféleségre bukkantak.
Embert nem láttak körülöttük. Közelebb óvakodtak, amikor is hirtelen, az egyik kunyhó takarásából, egy vörösre festett indián lépett elő. A bennszülött felbukkanása teljesen váratlanul érte, mint ahogy az is, hogy a válla fölött hátra nézve, sehol nem látta eddigi „hűséges” kísérőjét.
Megijedni sem ért rá, amikor az indián mellélépett, és szelíd erőszakkal maga előtt tolva, a kunyhók által közrefogott tisztás felé irányította.
A kör közepén kialudt tűz maradéka látszott, s amikor odaértek, szinte egy szempillantás alatt egy tucat ember – vegyesen férfiak, nők, közöttük néhány gyermek – tűnt elő a semmiből.
Az asszonyok kíváncsian bámulták, egy gyerek egészen megközelítette és megfogta a kabátja ujját. Mintegy „kóstolgatva”, miből is van összerakva ez a lisztfehér arcú ember, aki hasonlít rájuk, mégis annyira más. A gyerek a kabátja ujján keresztül tapogatva eljutott egészen a bicepszéig.
Ekkor megpróbált hátrálni, de nem volt igazán hová.
Azután nem történt semmi. Az amúgy sem felzaklatott kedélyek hamarosan végképp elcsitultak. A nők visszaszállingóztak a kunyhókba, csupán – a kíváncsiságtól hajtva – egy-két gyerek ácsorgott ott továbbra is.
Az elsőnek meglátott indián egy fa takarásába kísérte, és kézzel-lábbal mutogatva érdeklődött, éhes-e. Kéttenyérnyi zöld levélen valami sült hús féleséget hozott neki, és egy bögreszerű termésben némi folyadékot.
Miután elfogyasztotta, magára hagyták, és ő csak nézelődött, hűsölt az árnyékban.
A kunyhók lakói ezután mintha tudomást se vettek volna az ottlétéről.
Mindenki tette a dolgát.
Lassan leszállt a nap, megnyúltak az árnyékok, enyhült a hőség. Úgy gondolta, próbálkozik egy kis terepszemlével. Vagy engedik, vagy nem. Vagy megállítják, vagy hagyják, hogy ismerkedjen a környezetével. Ki tudja, meddig kell itt maradnia?!
Séta, nézelődés közben, feltűnt neki egy különleges kunyhó. Kisebb volt a többinél, és mintha őrt állt volna előtte az egyik indián. Ez felkeltette a kíváncsiságát.
Addig-addig téblábolt, mígnem sikerült kivárnia, hogy az indián elhagyja az őrhelyét. 
Gyorsan belépett a kunyhóba, és a félhomályban próbálta kivenni, mit őriznek ott, mi lehet az a fontos dolog, amire ilyen nagyon vigyázni kell.
Ahogy erőltette a szemét, elképedve vette észre, hogy a bejárat közvetlen közelében, a földön, több hófehér koponya van sorba rakva.
De ami még jobban meghökkentette, hogy a koponyák fölött színes, kis méretű lapocskák voltak a kunyhó falára erősítve. Hozzányúlt, megérintette, és rá kellett jönnie, hogy azok… bankkártyák. 
Ráadásul egészen különleges kártyák. Mindegyik különböző rajzolatú, rajtuk egy-egy érdekes táj képe, felirat, sőt fotó – vélhetően a tulajdonos arcmása. 
Ekkor belényilallt a rémület. Az egyiken megdöbbenve silabizálta ki barátja nevét, akivel jó ideig együtt dolgoztak az egzotikus országban. A fiatalember azonban két éve nyomtalanul eltűnt. 
Emlékszik, szeretett túrázni. A munkán kívül, a közös hobbi hozta össze őket. Így visszagondolva, a barátja mesélte, hogy korábban többször is járt „felfedező túrán” az őserdőben.
A civilizált világban – játékból, szórakoztató elfoglaltságként – gyerekek gyűjtenek kártyákat, például híres focistákról. De hát bizonyos értelemben az indiánok is „gyerekek”. Egyszerű, primitív nép, akik szintén kártyákkal játszanak… meg emberéletekkel.
A bankkártya ott van, ahol a tulajdonosa. Ezek szerint a földön fekvő koponyák egyike eltűnt barátjáé lenne?!
Két egyformát nem talált a kártyák között. A változatosságra nagyon ügyeltek a „gyűjtők”.
És ekkor eszébe jutott, hogy az ő bankkártyája még ezeknél is szebb, különlegesebb. Hobbijából eredően az észak-amerikai indián törzsek istene, a Nagy Manitu képe van rányomtatva…