Lassan lépek bele.
A folyó nem kérdez.
Megérez, fogad,
körülölel, mint én a létet,
mikor még teremtő gondolat
voltam, s csak sóvárogtam
a test után,
mivel elhittem, hogy csupán
az anyag, a tér és az
idő kreálja a lét
koordináta rendszerét,
melyben egy
polinómfüggvény leszek,
ki a vízben fogant őslény
s a tökéletes istenek
találkozási pontjain
rajzolja saját
életgörbéjét, mely a van-ból
a nincs-be vezet.
De most, hogy már itt vagyok,
és szenvedem a lét
korlátait, tétován
mégis a vízbe lépek,
inkább hal lennék talán,
vagy görgő kavics
a mederben, a sodrásban,
mely nem siet,
de meg sem áll,
mert tereli a lendület,
csak eregel tovább, mint
a megfogant gondolat,
mit visszavonni nem
szabad, mert nem lehet
semmivé tenni azt,
mi általad létezett
egykor. A folyó árad,
hozza, hozza a múltamat,
s a jövőm is ruhámra, bőrömre
tapad, nedvesen, de az sem,
ez sem marad soká: csak a jelen
pillanat, mely örök
átjáróház a már nem
s a még nem között.
Jómagam, mint buzgó
tanítvány, a vízzel áradok,
s már nem aggaszt, hogy nyomot
hagyok-é magam után, csupán
azt szeretném, hogy, akár
a folyó, mit kaptam,
továbbadjam, anélkül, hogy
bármit megtartanék, s ha
el is sodor önmagamtól még
messzebb a víz, higgyem, érezzem,
missziómat bevégeztem,
s már csak folyni, folyni,
folyni kell,
és sosem megérkezni
sehová.
