Tavaly októberben jelent meg Majoros Sándor Woland professzor Szabadkán című új kötete a Magyar Napló kiadásában, Budapesten. A könyv tíz fejezetre oszlik, s a regény megírásakor a szerző, aki József Attila-, Déry Tibor- és Márai Sándor-díjas író, a Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa volt.
Nincs szándékomban a szerző összes kitüntetését, díját felsorolni, csak azt említeném meg, hogy Moravicán született, számos vajdasági díjjal is büszkélkedik, 1991 óta Budapesten él. Benjamin Babbler és Rahim Berisha álnév alatt is publikál.
Majoros Sándor legújabb regényében szubtilisen mutatja be a régi, 70-es évek Szabadkáját, ahol minden más volt, mint ma, a szemünk előtt mégis megelevenednek a múlt emlékezetes képei. Mintha mi is ott sétálnánk a városban, s mi is az események szemlélői lennénk. A szemem előtt látom a Luke Boticsa utcai (Luka Botić utca) albérletet, a kis konyhát, Etelka nénivel és Jani bácsival, akik kosztot és kvártélyt biztosítottak a vidéki diákoknak, jelen esetben a szerzőnek és barátjának.
Nosztalgia, emlékezés hatja át e kötetet. Mintha az író arra szólítana fel, hogy: „Kérlek, nyisd ki a szemed! Ne csak nézz, hanem láss is!” Fedezd fel a csodát! S valóban, az olvasó lépésről lépésre újból rátalál Maria Theresiopolis rég elfelejtett emlékeire. Aki Szabadkán volt diák, annak megelevenednek a könyv lapjai. Nem számít, hogy hány év távlatából tekintünk vissza a múltra, s az sem, hogy az író által leírt, felelevenített emlékek, élmények későbbre „tolódtak” az olvasónál. Az emlék az emlék. Akár a 70-es évek, akár a 80-as évek derekán átélt élményekről van szó.
Egy kis erotikus „felhangot” is kapunk a regényből. Az emlékezés finom, árnyalt ereje jellemzi az egész művet. Lírai leírás ez a javából.
Visszatérő szereplő a műben az esernyős lány, aki az elérhetetlen, beteljesületlen szerelem archetípusa. A holdfény árnyéka című fejezetben, amely egyben a kötet zárórésze is, s amely szerintem a leglíraibb rész , az író őszintén, olykor fájdalmasan, egy kicsit nosztalgikusan mesél az elmulasztott lépésekről, lehetőségekről. Egyfajta összegezés ez a szabadkai diákévekről. Mit és miért kellett (lehetett) volna másképp csinálni… Viszont mindannyian tudjuk, csak a fiatal, tapasztalatlan középiskolások félénksége, bátortalansága miatt nem teljesedhetett be ez a szerelem.
Az ember nem azt bánja meg, amit megtett, hanem azt, amit nem. Vagy ahogyan az író fogalmaz: „ De az emberi lét alapja nem a birtoklás, hanem a megbánás.” Édesapja szavait is idézi egy helyen: „ Erre a vágányra helyezett a sors, ezt kell végigjárnom.”
Igen. Majoros Sándor mesél. Egyszerűen, érthetően. Magával ragad és elvisz bennünket egy régi, elmúlt „világba”, ahol mégis otthonosan érezzük magunkat.
Azt hiszem, a szerző megtalálta az összefüggést a fizika és az irodalom között! Ez is egyik fő témája a műnek. Játszik a szavakkal, a gondolatokkal, s teszi mindezt letisztult formában. Mint a fizikus, aki a képletek alapján magyarázza a világmindenség törvényszerűségeit. Igen, a szöveg nem könnyű olvasmány. Széles skálát mutat, jár be az író. Egyes sorokat, bekezdéseket újra kell olvasni, de amikor „elkapod” a szálat, nem tudod letenni a könyvet. Mert izgalmas. Mert érdekes. Önvallomás ez a javából. Megismerjük a szerző családját, az anyagi hátterét, a szomszédokat, a kis falut (Moravicát), ahonnan felkerült Szabadkára, a lakótársakat, a szabadkai házinénit, az osztálytársakat. A tanárokat, akik közül egyesek nagy hatással voltak a szerzőre. Főleg a fizikatanár, akit többször is megemlít a művében. S az összefüggést az irodalom és a fizika között. Másik érdekessége a regénynek az a gazdag olvasmányélmény, amelybe beavat bennünket Majoros Sándor. A középiskolás diák, aki nem gimnáziumba jár, hanem elektrotechnikai szakközépiskolába, komoly olvasmánylistát mutat be, a világirodalom nagyjait, latin-amerikai írók műveit és mitológiai történetek sokaságát. Majoros Sándor már fiatalon, középiskolás korában olyan műveket olvasott, amellyel messze megelőzte a korosztályát. Egy helyen ír is erről: „...mert valljuk be, a könyvek egy idő után már nem tölthették ki az életünket. Aki egy regényt olvas, és főleg ... -ot vagy...., mindet olvasta. Ha nem mellbevágóan izgalmas a történet, akkor csak szép szavak halmaza.” Tehát, ha elolvastad… című művét, akkor már mindent tudsz, szögezhetjük le.
A regény egyik legnagyobb erőssége mégis az, hogy nem csupán a személyes múltba enged bepillantást, hanem egy egész korszak hangulatát, gondolkodásmódját és szellemiségét idézi meg. A narráció során gyakran úgy érezzük, mintha nem is egyetlen elbeszélőt követnénk, hanem egy kollektív tudat szólna hozzánk – egy generációé, amely még hitt abban, hogy a könyvek, a tanulás, a becsület és a kíváncsiság visz előre az életben.
Majoros nem idealizál. Írása mentes a giccstől, s épp emiatt olyan hiteles. A szegénység, a bizonytalanság, az első szerelmek csalódásai és az útkeresés keserűsége mellett mégis ott van a remény, a szépség és a szellemi kiteljesedés lehetősége is. Bravúrosan egyensúlyozik a valóság és az emlékezés között, miközben az olvasót egyre mélyebbre vezeti a saját emlékei felé is.
A Woland professzor Szabadkán tehát nem csupán szubjektív emlékezés, hanem korrajz (Az utolsó villamos), önéletrajz, szellemi útkeresés és kultúrtörténeti visszapillantás is egyszerre. A regényben megelevenedik előttünk a Népszínház, amely akkor élte fénykorát, és színészei is, Árok Ferenc, Pataki László, Karna Margit. A Napredak könyvesbolt, a Jadran, a Lifka mozi, a Bela Ladja étterem, a majomplacc, a korzó, az ócskapiac, de még a pacséri lányokat is többször megemlíti… Majoros Sándor műve kiváló példa arra, hogyan lehet az irodalmat és a tudományt, a múltat és a jelent, a személyest és az egyetemest egyetlen, gazdag szöveggé formálni.
Majoros Sándor legújabb kötete, a Woland professzor Szabadkán nosztalgikus regény a hetvenes évek Szabadkájáról, amely érzékenyen és hitelesen idézi meg a 70-es évek Vajdaságát, különösen Szabadka város hangulatát, s a diákélet sokszor keserű, de mégis szép és feledhetetlen pillanatait. A szerző egyszerre mesél személyes élményeiről, a kulturális hatásokról és arról a finom, mégis meghatározó világról, amely mára szinte teljesen eltűnt.
A regény nem csupán önéletrajzi elemekből építkezik, hanem mély irodalmi és filozófiai rétegeket is megmozgat. Külön érdekesség, hogy Majoros összekapcsolja benne a fizika egzakt törvényeit az irodalom érzékeny világával. A középiskolás kor olvasmányai, a latin-amerikai nagyregények, a mitológiai történetek szinte szimbólummá válnak a személyiségformálás útján. Az író olvasmányélménye az egész regényen végigvonul.
A mű letisztult nyelvezettel, ugyanakkor mély gondolatisággal vezet végig egy letűnt korszakon, miközben az olvasót saját fiatalságára, elfeledett tanáraira és be nem teljesült szerelmeire emlékezteti. Aki Szabadkán volt diák, az könnyen felismeri magát egyes leírásokban, szituációkban.
Majoros Sándor könyve azoknak szól, akik szeretnének újra rácsodálkozni a hétköznapok szépségére, egyszerűségére, a tanulás értékére és az emlékezés hatalmára.
S hogyan kerül Bulgakov Woland professzora Szabadkára? Nos, már csak emiatt is érdemes elolvasni a könyvet.
