De hova tűnt a bajnok?

Múlt századi történet

Maczelka János kivitte a hokedlit az udvarra. No, nem messze az ajtajuktól, csak éppen annyira, hogy a napfény már színesre fesse a minden eresztékében megroppant vén, kiszáradt szerkezetet. Az arca, ha nem is fürödhetett meg igazán a sugarakban, de érezte: meleg vasárnapot kínál számukra a hétvége. Miközben fenekét úgy igazgatta a hokedlin, hogy akár már kényelmesnek is tűnhetett az ülés, azon gondolkodott, vajon a profitot egy vagy két f-fel írják-e. Maczelka tenyerének rejtekéből ekkor már előbújt egy vékony könyvecske, mondhatnánk akár füzetnek is. Ám az előbbi mégiscsak illendőbb megszólítás, ugyanis Maczelka nagyon komoly dolgokat tanult belőle. És az ilyet legjobb az udvaron megtenni, így látja a ház, hogy ő vasárnap sem lopja a napot.

Maczelka büszke volt arra, ha nézik, hogyan görnyed a könyv fölé. Ilyenkor várta a kérdéseket, s már előre jól begyakorolta azt a fontoskodó arcot, amivel válaszolni fog. Ez évben a gimnázium negyedik osztályának ugrott neki, s napról napra jobban érezte, tudása egyre terebélyesebb lesz, ismerete fáin sorra nőnek az újabb és újabb levelek. Ezért aztán egyre jobban érti a világot – sőt, ő érti csak igazán! Ha a történelemkönyvet lapozta, büszkén gondolt arra, hogy ő bizony a munkásság tagja, ami megforgatja az egész világot. És egyben uralkodó osztály. Ki hitte volna ezt, amikor kölyökként valahol Somogyban, lustán kérődző teheneket őrizve bámulta a legelőn az eget. Vagy amikor Szegedre rendelte a katonai behívó, és két év szolgálat után őrvezetői rendfokozatban befejezte hadászati pályafutását, jelentkezett vonatkalauznak, és egy pápaszemes ember (Maczelka, a hokedlin ülve már azt is tudta, hogy a múlt kispolgári csökevénye volt) nagyképűen elutasította.

De aztán szépült, csinosodott a néphatalom, és hogy Maczelka se maradjon kisemmizve, a vágyott, vaskos kalauztáskát a vállára is akasztotta. Közben szép lassan befogadta a város, munka után, kis albérleti szobában halovány lámpafénynél lapozva a könyveket, befejezte az általános iskola nyolcadik osztályát, megházasodott, jó férjként messze elkerülte a kocsmákat, és azokat az embereket, akik a szesszel barátkoztak. Szorgalmát, mértékletességét siker koronázta, felvették a gimnázium esti tagozatára. Már egy gyereklány is szaladgált a nehezen, de mégiscsak kiutalt szoba-konyha-spájzos lakásban, amihez nagyon közel esett az udvari vécé. Akár harcba is indulhatott egy ellenőri jelvényért, és Maczelka ezt meg is tette. Ám hogyan kaphatna bármilyen jelvényt, ha nem lenne tisztában azzal, hogyan viaskodik a kapitalizmus karvalytőkéjével a dolgozók boldogulásán munkálkodó szocializmus – simogatta meg Maczelka úr a combján pihenő könyv lassan felmelegedő lapját.

– Mit tanul, Maczelka úr? – dübörgött egy hang az első emeletről, de Maczelka előbb befejezte a megkezdett oldalt, lassan összecsukta a könyvet, és csak akkor fordult a hang felé.

– Világnézetünk alapjait, ha tudni akarja – morgott bosszúsan. A függőfolyosón az öreg Dömötör támasztotta a korlátot, és Maczelka, mint mindig, ha meglátta Dömötört, most is úgy érezte, gúnyosan tette fel a kérdést.

– No, az szép tantárgy lehet – bólintott az öreg, s részéről a téma be is volt fejezve. Ha Maczelka azt mondta volna, hogy történelmet vagy földrajzot magol, még talán belekérdez, hiszen ezeket ő is tanulta valamikor, ha már nem is emlékezett semmire, régen elfelejtve a sok bukdácsolással elvégzett négy elemi osztályt még a háború előtt. De így nincs mit mondania. A világnézetünk alapjai nem ér el az első emeletig, vagy ha mégis, az ő megkérgesedett agyába biztos nem vág már újabb barázdát. De az öreg Dömötört ez nem is zavarta. Az már sokkal inkább, hogy az újság még nem jött meg. Pedig nincs annál jobb. mint vasárnap délelőtt kiülni a függőfolyosóra és félhangosan mormogva rágcsálni a híreket.

– És az újságról tud-e valamit, Maczelka úr? – surrant Dömötör szájából kérdés, nem mintha választ is várt volna. Inkább csak úgy érezte, vidámabb lehet a nap, ha beszélgetéssel indul. 

De Maczelka nem válaszolt, csupán gúnyosan megvonta a vállát. Bár a szemináriumon ajánlották, hogy legyen mindig naprakész a hírekből, mert a tanult szocialista ember egyik legfontosabb jellemzője a tájékozottság, De most betűzze a híreket? – legyintett, mintha csak egy legyet hessegetne el. – Kit érdekel az újság? Különben sem tananyag. Az ember feje pedig nem káptalan, hogy mindent beszippantson és elraktározzon.

– Már csak azért kérdem, mert ilyenkorra mindig meg szokott jönni – motyogta Dömötör halkan, de mintha a legfelsőbb hatalmak így is meghallották volna, sőt mi több, hirtelen az öreg Dömötör kedvében akartak volna járni, megjelent az udvaron Berci. Hogy milyen családnév után ragasztották a Bertalan nevet, senki nem tudta Szeged Rókusán, ezért aztán csak Berci postásként emlegették, Mari boltos meg Bercikémet kiáltott, ha egy „De jó, hogy hozta!” levelet egy féldecis pálinkásüveggel akart meghálálni…

Berci postás meg vigyorogva szétnézett, majd egy vad rikkantással üdvözölte a ház lakóit.

– Ébresztő, polgártársak! Megérkezett az újság, friss, ropogós a Délmagyarország.

Ez a mondat jelentette vasárnap délelőtt a házban a szertartás kezdetét. A férfiak pizsamában kicsoszogtak a gangra, amit a legalább nyolc éve felújítást ígérgető házkezelőségi tisztviselő mindig és következetesen függőfolyosóként emlegetett, és kidugták előbb fejüket, majd egész testüket az udvaron lakók is. A házmester bekapcsolta a rádióját, Berci, a postás pedig gyorsan körbeszaladt a házon. Elültette rémhíreit, és az sem zavarta, hogy mindenki olyan kótyagos figurának tartotta, akire nem kell igazán figyelni, de ha nem lenne, szegényebb lenne a világnak egy szeglete. Gyorsan végzett most is a földszinti lakókkal, majd az első emeleten fülig érő mosollyal döngette Ábrahámék ajtaját.

– Nagy hírem van, Jani bátyám, de leginkább magának, Juliska néni! – kiabált hangosan, hogy az egész ház rá figyeljen. – Délután egyre, de legkésőbb fél kettőre ide ér a bicikliverseny Pestről. És Csumi is jön vele, úgy bizony, hogy is maradhatna fönt?

Még a cserepeket tartó gerendák is megmozdultak a tetőn. Ünnepélyes csönd váltotta fel a kiabálást. A zsíros kenyeret majszoló gyerekek tágra nyílt szemekkel álltak még az udvaron, egy bakanccsal fenéken rúgott labda a levegőben az emelet felé fordult, és hirtelen kinyílt, inkább kicsapódott a falat is megrengetve Ábrahámék ajtaja. Alacsony, vékony emberke lépett át a küszöbön, majd két csontos kezével kapta el Berci postás vállát.

– Hallod, anyukám, hallod? Egy órára, de legkésőbb fél kettőre ér ide a verseny – kiabált vissza a konyhába. Addig nem nyugodott, amíg a felesége nem lépett mellé. A kicsinyke ember mögött egy dundi asszony mosolya köszöntötte Bercit, olyan mosoly, amiben ott bujkált a hála, ami egy ilyen jó hírért járt…

– És ezt honnan tudja, Bercikém? – hitetlenkedett a második emeletről egy álmos hang.

– Hogy honnan? Hát benne van az újságban – nevetett Berci. – Meg az is, hogy első helyre várjuk Juszkó Jánost, a Szegedről elszármazott bajnokunkat. Merthogy ő most kirobbanó formában van, és...

– Jaj, hát milyen formában is lenne? – csapkodta idegesen a kötényét Juliska néni, aki egykoron egy Juszkó nevű férfi hites feleségeként hozta világra János fiát. – Csumika mindig is jó gyerek volt, meg erős is a lelkem. Ha látták volna, hogy krumplistarhonyából egy ültő helyében mekkora lábassal bírt megenni! Ha azt látták volna! Hát persze, hogy jó formában van.

– Nem attól függ az, kedves asszonyom, hogy a fia milyen volt – kiabált föl az udvarról Maczelka, mert – hallva az egész házat megtöltő zsongást – érezte, ebből a beszélgetésből már ő sem maradhat ki. – Különösen nem a krumplistarhonyától. Hanem az edzéstől és időzítéstől!

– No, ne mondja! – vigyorgott az emeleti gangról Dömötör. – Maga még az életében nem látott versenybicajt. Az ilyen feneket egyébként is alapállásból kivetné a nyereg.

Maczelka valóban nem sokat tekerte eddig bicikli pedálját, de a becsület, az szent dolog. Legalábbis több annál, ezerszer fontosabb, hogy pont a vén Dömötörrel szemben veszítse el.

– Hát vegye tudomásul, hogy még szaklapokat is forgattam ez ügyben – vágott gyorsan vissza a sértésre, és nagyon megörült, hogy ilyen szépen fejezte ki magát.

– A francia kerékpárosok például…

– Kit érdekelnek most a franciák? – vágott közbe egy érces torokhang. Egy hokedli koppant az udvari járdát borító billegő, kopott, töredezett téglákon, és elfoglalta megszokott helyét a legalsó szinten élő öt családot kiszolgáló vécé és a mosókonyha között Lajos bácsi. Ritkán szólt bele a beszélgetésekbe, legtöbbször csak nézett ki a fején, és azokra a szép időkre emlékezett, amikor még voltak fogai, és apró darabokra tudta rágni a húst, már ha jutott ilyen egyáltalán a tányérkára. De most meggondolta magát, keményen dobbantott bele a társalgásba.

– A franciák se jobbak semmivel Csuminál. Mert, ha ő azt akarja, egy húszast is rájuk ver.

Azt ugyan senki sem tudta, hogy milyen húszasra gondolt Lajos bácsi, mert ugyebár, a húszas lehet méter is, kilométer is meg perc is, nem beszélve a papírhúszasról, ami minden húszas közt a legszebb, és errefelé a legritkább is – de minden fej hevesen bólogatott.

Ha Csumi akarja... Mert Csumi tényleg egy remek kölök, hiszen itt született. Az egész környék ismerte, és aligha akad olyan ember, aki ne szurkolt volna azóta is neki, hogy felkerült Pestre. Igaz, olyan hírek is jártak a sugárúton, hogy mint rövidgatyás suhancot, naponta lezavarta a járdáról biciklistől Suhajda, a mindig morcos-borongós rendőr, de ezt senki nem hitte el igazán, meg aztán azóta nagyot fordult a világ. Csumi immár évek óta a magyar válogatott meggypiros trikójában karikázott át számos versenyen fél Európán. Ahogy nőtt a maga mögött hagyott kilométerek száma, úgy nőtt a büszkeség is a házban. Mindenki magáénak vallott egy darabot a sikerből, de egész Rókus úgy érezte, egy-egy győzelemmel ő is közelebb kerül ahhoz a világhoz, ami nemcsak sáros utcákból, pusztuló házakból, mindent belengő krumplipaprikásszagból, munkára szólító gyári dudaszóból, lapát nyelétől kérgesedő tenyérből áll, hanem fényes palotáktól, Eiffel-toronytól, zúgó Volgától, amerikai felhőkarcolóktól is díszes.

– Na, emberek, ideje lenne helyet foglalnunk az utcán. Ha nem igyekszünk, nem lesz hely az első sorban – figyelmeztette a kötelességére a ház minden lakóját az öreg Dömötör, amikor Berci postás már régen messze járt, letörölve szájáról, az arcát borító borostáról az ebéd maradékát. Igaza volt. Fél egykor már megtelt az egész sugárút. A versenyről pedig mindenki többet tudott a másiknál. Egy bortól bódult fül hallani vélte a rádióban, hogy Kecskeméten már akkora előnye volt Csuminak, hogy beugrott az állomás restijébe egy felesre. Peti bácsi, a borbély szerint kilenc világbajnok és tíz olimpiai bajnok indult a mezőnnyel, de már Soroksáron feladta a fele a versenyt, ugyanis Csumi olyan iramot diktált, mint a pesti gyors.

Senki sem ellenkezett. Mert ma minden megeshet. Hirtelen villogó rendőrautó bukdácsolt felelőssége teljes tudatában a sugárút kopott kövein. Majd feltűnt az első kerékpáros is. Mielőtt Lajtos Feri elkezdhette volna az üvöltős üdvözlést – Itt van Csumi! – végigszáguldott ott az első biciklis a nézők tömött sora előtt. Gazdája nagyképűen villogtatta sapkáján a feliratot: DDR.

– Hát ez meg ki a franc?! – zúgott az első sor. Természetesen Maczelka szállította a naprakész információt, miszerint a DDR Német Demokratikus Köztársaságot jelent, ami egy szocialista sportállam, és ahol a kerékpárosok különösen nagy sikereket értek el. Tehát természetes, és nincs abban semmi szégyen, hogy ez a versenyző hamarabb tette meg a távot, mint az Ábrahámék Csumija, mert ő ugyebár mégiscsak egy magyar vidéki külvárosi fiú, aki Tokióban az olimpián csak 24. lett.

– Na, ide figyeljen, Maczelka! Először is, azt a versenyt ott, Tokióban elcsalták, az biztos. Másodszor, itt csak egy természetes dolog létezik. Mégpedig az, hogy én két percen belül úgy pofán vágom, hogy áramszedő nélkül is szalad öt kört az egyes villamos vonalán – morgott Lengyel Lajos egy fa tövéből. Halkan ugyan, de a második befutó ijedten borult a biciklije kormányára. És ő sem Csumi volt. A lelkes zaj lassan eltűnt a mellékutcákban, meggörnyedtek a vállak, és a tömeg üveges tekintettel, némán bámulta az utat. Jött a harmadik, a negyedik és az ötödik, már számolni sem tudták a kerékpárosokat.

– Ez nem lehet igaz! Ugye, ez nem lehet igaz..? – jajdult egy hang, amikor Csumi nélkül ugyan, de mégis egy tucat poros, izzadt láb taposta a pedált egyetlen, kerékpáron száguldó bolyban.

Az út mellett nem mozdult senki. Eltelt fél óra, az utolsó kerékpáros nyomában befutott még egy villogó rendőrautó, de Csumi nem érkezett meg.

– Kérem szépen, én megmondtam. A mi kerékpáros sportunk olyan messze van a világszínvonaltól, mint...

De Maczelka nem bírta befejezni a mondatot. Tanulástól megfáradt szeme bepárásodott, volt, aki úgy látta, nem is pára volt az, hanem könny, nem is kevés. – Egyébként pedig az is lehet, hogy csak nem vettük észre Csumit ebben a vágtató tömegben. És megnyerte a versenyt, mert a Széchenyi téri célig megelőzte a DDR sapkás endékást is, mert lehagyott magyart, csehszlovákot, jugoszlávot és mindenki mást is. Vagy megsérült, mert az is lehet, hogy valaki durván ellökte még Szeged előtt – motyogta Maczelka.

– Igaza van, Maczelka, de még mennyire – kiabálták többen is. A tömeg egyre zajosabban sorolta Csumi sikereit, volt, aki káromkodva szidta a gumit szaggató rossz utat, a lökdösődőket, de leginkább a világot, ami igazságtalan. Mire Suhajda rendőr őrmester legzordabb ábrázatával megérkezett, hogy elmondja, oszoljunk, emberek, oszoljunk, nincs itt már semmi látnivaló, csak azt látta, hogy Berci postás egy kuka tetejéről kiabálta: Csumi, ha nem is győzött, de simán megnyerhette volna ezt a versenyt, ha akarja. Mert Csumi innen indult világot látni, és azért ment el Pestre, hogy ott is megtudják végre, milyen kölköket nevelnek a rókusi kubikgödrök mellett.

Suhajda nem bántotta, csöndre sem intette, mert Feri sírt. És aki ötvenévesen egy postássapkával a fején sír, az ugye…

– Csakis csalás lehet! Mint ahogy csaltak Japánban is – hadarta Berci, és válláról lerántva, földhöz vágta a postástáskáját.

Legalább húszan bólogattak. Majd szép lassan mindenki elballagott. Csöndben, némán, hangját veszítve. Sokan a Nejlon kocsmát célozták meg, közöttük lépdelt Maczelka is. Estére kivörösödött az arcuk, forrt a gyomrukban a rummal keverődő sör.  Az öreg Dömötör meg átkarolta Maczelkát, és nagyon figyelt arra, hogy részeg kalauzkabátjából ki ne essen az a vékony, nagyon tudományos könyv.