Tibor reggeli után a Petőfi Népét vette a kezébe. Olvassa, majd nem hisz a szemének: Kis Lajos ötvenkét évesen elhunyt. Szívrohamban. Tibor még sírt is. Neje megkérdezte:
– Mi baj van?
– Meghalt Kis Lajos. Az osztálytársam volt.
– Az elemiben?
– Igen.
– Miben halt meg?
– Azt írják szívrohamban.
– Oh…
– Jó barátom volt. Már régen találkoztam vele.
Dóra szemében könnyek jelentek meg. Tibor letette a lapot, aztán rágyújtott, miközben átfürkészte a gondolatait. Visszaemlékezett a régi szép időkre. Nagyon sajnálta Lajost. Dóra elment bevásárolni, miközben Tibor egyedül maradt. Úgy gondolta felönt a garatra. Szombati nap volt. Otthon akart inni. Felöltözött és indult a legközelebbi italboltba. Misi, az italárus, jó barátja volt.
Mikor Tibor megérkezett, Misi örömmel fogadta:
– Mi újság Tibor?
– Jól vagyok. De az egyik barátom meghalt.
– Ó! De sajnálom!
– Légy szíves, adj egy-két üveg vörösbort.
– Máris.
Majd elköszöntek egymástól. Tibor hazaérve lihegett. Ő sem volt már húszéves.Nekikezdett vedelni. Egy kis zenét is bekapcsolt. Mikor Dóra hazajött, máris mérges lett.
– Miért ittál?!
– Meghalt az egyik legjobb barátom.
Dóra elhallgatott, majd mégis megjegyzete:
– Azért nem kéne innod.
– Épp elég ok ez arra.
S azzal magára hagyta. Tibor meg az ivás után leheveredett. Fejében csak Lajos járt. Úgy gondolta, meglátogatja a gyerekkori barát anyját, hiszen tudta, hogy ő még él. Kata… – mondogatta magában az anya nevét.
Hétfőn Tibor nem ment dolgozni. Mindent megbeszélt a munkahelyén a főnökével,és az megértette, jóváhagyta. Elegánsan felöltözött és ment a barátja anyjához, Katához. Egy kilométerre volt a lakása. Mikor megérkezett, még a szíve is hevesebben vert az izgalomtól, hisz akit most meglátogat, az a gyermekét gyászolja. Csengetett. Kata jól ismerte Tibort. Beengedte.
– Mi újság, Tibor? – kérdezte Kata.
– Hallottam, vagyis láttam az újságban, mi történt Lajossal…
– Igen. Meghalt. – mondta szipogva Kata.
– Nagyon jó barátom volt.
– Tudom, hiszen együtt jártatok elemibe.
– Igen. Ő volt az osztályban a legjobb barátom.
– Ezt is tudom.
S Kata fényképeket vett elő. Az egyiken ő áll Lajos mellett, labdával a kezében.Kisgyerekek voltak. Tibor nagyon meghatódott, de Kata is. Aztán Kata megkínálta Tibort egy szál szivarral, miközben azért megjegyezte:
– Ennek köszönheti a vesztét.
– Igen. De azért szivarozzunk!
Majd csendben szívták a szivart. Kata már öregasszony volt, akinek semmi sem volt új a nap alatt.
– Aztán veled mi a helyzet? – kérdezte.
– Semmi különös. Dórával megvagyunk – mondta Tibor.
– Akkor jó.
– És magával?
– Én is megvagyok. Olvasgatok, zenét hallgatok, de tévét nem nagyon nézek.
– Azt én sem az utóbbi időben.
– Az embernek amúgy is annyi a gondja, mit lássa ezt viszont abban a fekete dobozban?
– Én is így vagyok vele,pedig a nejem nézi.
– Ő jól van?
– Persze, mondtam.
– Akkor jó – és egy mélyet szippantott a szivarból.
Majd Kata egy konyakosüveget vett elő. Hozott poharakat. Töltött mindkettőjüknek.
– Igyunk! – mondta határozottan.
Tibornak kevés szesz is megártott. Iszogattak, majd az órájára nézett és azt mondta:
– Mennem kell!
– Menj csak! Az Isten áldjon!
– Minden jót magának!
S elhagyta a családi otthont. Hazatérve letört volt,és kedvtelen. Dóra odavolt dolgozni. Tibor meg átöltözött. Mennie kellett, hogy vegyen egy fekete öltönyt a temetésre. De Dórát hazavárta. Mikor hazajött, megkérdezte:
– No, voltál a barátod anyjánál?
– Igen.
– Minden oké?
– Minden. Most meg elmegyek és veszek egy öltönyt.
– Menj csak!
Tibor elindult, de az ivót sem hagyta ki. Az ivóból indult a ruhabolt felé. Szegénynek, valóban nagy volt a bánata. Rossz érzés a gyász,de nagyon emberi.
Nyitókép: Pixabay
