2024. április 23., kedd
A MAGYAR SZÉPPRÓZA NAPJA

Forradalmárból irodalmár

Viharos élete során soha nem hagyta el derűs életkedve Jókai Mórt

Február 18-a, Jókai Mór születésnapja a magyar széppróza napja. 199 éve, 1825. február 18-án született a 19. századi irodalom és közélet megkerülhetetlen alakja. Páratlanul gazdag életútja során volt ifjú szabadságharcos, szerelme miatt megvetett és kitagadott fiatalember, kedvelt, majd elutasított politikus, és mindenekelőtt ünnepelt író, akinek műveit még a magyarok számára oly kedves Sisi királyné is örömmel fogadta.
A Múlt-kor Magazin összeállítását idézzük.
Komáromi nemesi családban született ásvai Jókay Móric néven, édesanyja Pulay Mária, édesapja ásvai Jókay József, aki ügyvédi gyakorlatával tekintélyes vagyont szerzett a famíliának.
Az ifjú vargabetűs gyermekkora után – Komáromban, Pozsonyban és Pápán is folytatott tanulmányokat – a kecskeméti főiskola jogi tanfolyamára iratkozott be, ahol a levegőváltozás mellett az is inspirálta, hogy a dunántúli nemesi világ után megismerkedhetett az igazi, kendőzetlen alföldi paraszti életformával. A pásztornép társaságában tanyákon töltött órák és a kecskeméti diákélet valódi gyógyírként hatott az édesapját fiatalon elveszítő, gyengélkedő ifjúra.
Mikszáth Kálmán a Jókairól írott, 1907-ben megjelent életrajzában felemlegetett egy, az írót élete végéig kísérő szokást a kecskeméti évekből: a testedzést. Szobatársa minden reggel egy félmázsás lapos követ emelt feje fölé, majd a műveletet egészen kimerülésig ismételte. Példáját barátja, Móric is követte: „utána megmosták a testüket hideg vízzel, hamar felöltözködtek, kiszaladtak a promenádra a fák alá, s hogy meg ne hűljenek, a lemosás után rohamlépésben futkosva vágták be a leckét” – írta Mikszáth Kálmán.

A PILVAX ASZTALÁNÁL
Az irodalom iránti fogékonysága már a pápai évek alatt megmutatkozott, Pestre költözése előtt mégsem gondolt arra, hogy főállású író legyen. A reformkor szelleme és az ifjú költők lelkesedése – köztük Petőfi Sándor barátsága – Jókait is a Pilvax kávéház irodalmi asztalához vonzotta. A két ifjú együtt szerkesztette az Életképek című lapot, és az 1848-as márciusi mozgalomban is együtt vállaltak szerepet. A szabadságharc hajnalán, 1848. augusztus 29-én azonban újabb változás állt be Jókai életében: oltárhoz vezette a Nemzeti Színház ünnepelt művésznőjét, Laborfalvi Rózát.
A forradalom nagy napján, március 15-én ismerkedtek meg a színfalak mögött, miután Laborfalvi Gertrudis szerepét játszotta a Bánk bánban, ám viszonyukat környezetük mélységesen megvetette: Jókai amellett, hogy nyolc évvel fiatalabb volt szíve választottjánál, édesanyja elutasításával is szembenézett, aki elítélte a színésznő ingoványos(nak vélt) erkölcseit. Hiába Petőfi eltántorító szózatai, hiába az édesanya hamus kenyere (ami közismert népi gyógymód volt a kutyák veszettségére), még a hűtlenségről szóló rosszindulatú pletykák és Róza házasságon kívül született leánya sem tántorította el az ifjú irodalmárt a frigytől.
Ha a romantika hőse címet nem is osztjuk Jókainak, a heves érzelmek a regényírás mesterét sem kímélték; noha tanulságos, hogy egy ízben (a Sárga rózsa című elbeszélésben) a hidegleléshez hasonlította a legégetőbb emberi érzelmet: „Kétféle a hideglelés: forróláz meg hidegláz. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmúlik, a másik visszajár.”
Csak a szerencsének köszönhető, hogy karrierje nem Petőfihez hasonlatosan, tragikus hirtelenséggel ért véget. Miután a békés megegyezés reménye elszállt, a köztársaságpártiakhoz csatlakozott, ezért a halál – és az osztrák önkényuralom embereinek – árnyékában kellett bujdosnia, egészen az amnesztiáig.
Az 1850-es években a némaság helyett az alkotásba menekült, szüntelenül új regényekkel és új lapokkal – 1858-ban a humoros Üstökössel, 1863-ban a politikai napilappal, A Honnal – jelentkezett.  Eredményeit tagsági felvétel formájában a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is honorálta, és ezekben az években alapozta meg – bár többször megtépázott, de mindig sikeresen visszaállított – hírnevét.

 

A politikai karikatúrák sem tudták – végérvényesen – megtörni Jókai Mór népszerűségét (Borsszem Jankó, 167. szám, 1871)

A politikai karikatúrák sem tudták – végérvényesen – megtörni Jókai Mór népszerűségét (Borsszem Jankó, 167. szám, 1871)

A HAZA ÜGYE
Mint a legtöbb tenni akarástól túlfűtött közéleti személyiség, ő maga is politikai pályára lépett. Döntése számtalan – talán fölösleges – szenvedést okozott számára. Bár évtizedekig állandó tagja maradt a parlamentnek, „pálfordulása” – Tisza Kálmán kormánypártjával tartott – sokat rontott renoméján. Az 1896-os választásokon megbukott, kárpótlásul I. Ferenc József főrendiházi taggá nevezte ki, ám a politikai körökben otthonosan mozgó Jókai csalódottságát ez sem enyhítette.
Hogy miért volt oly fontos Jókai számára a politika? A haza ügye mellett így – regényírói minőségben is – megfordulhatott a legelőkelőbb körökben. Többek között országgyűlési képviselőként meghívást kapott a bécsi udvarba, ahol egy estélyen még a királyné is megszólította – az alábbi párbeszédet Mikszáth Kálmán munkájából idézzük:
– Régen láttam már önt – szólt a királyné.
– Én pedig – felelte Jókai –, még mindig magam előtt látom felségedet azon pillanat óta, midőn megadatott a kegy szerény munkámat átnyújthatni.
– Ön azóta is sokat dolgozott.
– Azt hiszem, hogy porszemeket hordok vele hazám épületéhez.
– S ön mentől többet ír, nekem annál többet kell olvasnom.
– Felséged az irodalom pártolásában is első asszonya nemzetünknek.
– És ön mindig dolgozik?
– Ez az élet rám nézve.
– Akkor ön boldog ember.
– Ma valóban az.
Alig néhány hónappal később, 1868-ban Jókai személyesen vitte el a regényt a királynénak, aki szívélyesen fogadta, és még azt is megengedte az írónak, hogy az ifjú hercegnőt, Mária Valériát a karjaiba vegye.

VIHAROS MAGÁNÉLET
1886-ban tragédia rázta meg Jókait: felesége halála után családi élete is romokban hevert, letargiáját csak fogadott leánya, Jókai Róza és férje, Feszty Árpád enyhítette: a Bajza utcában álló művészház első emeletére költöztek, ezzel életet leheltek a megkeseredett Jókaiba, aki állandó helyváltoztatással próbálta feldolgozni kedvese elvesztését – a nyarakat gyakran a svábhegyi nyaralóban vagy balatonfüredi villájában töltötte.
A gyász éveit írói munkájának félszázados, 1894-es jubileuma némileg feledtette, amelyen egy egész ország köszöntötte a neves írót. Hogy utolsó évei se teljenek nyugalmasan, az öregedő Jókai még egy botrányt tartogatott a közönségnek: feleségül vette Grósz (Nagy) Bellát, aki még 1897 tavaszán kopogtatott be Jókaihoz azzal a szándékkal, hogy segítséget kérjen színésznői ambícióinak megvalósításában. Az író pártfogásába vette az ifjú hölgyet, és a közvélemény azonnal gyanakodni kezdett: többről lehet szó, mint egyszerű baráti kapcsolatról.
A házasságra 1899. szeptember 16-án került sor, a 74 éves Jókai ekkor vette el a még mindig csak 20 esztendős művésznőt, aki a rossz nyelvek szerint éppen gyermeket várt – talán nem is az öregedő írótól. Ennek ellenére a lány teljes családját befogadták koszt-kvártélyra, és Jókai – fogadott lányát kitagadva – teljeskörű örökösének tette meg hitvesét.
A házasság újabb esést hozott népszerűségében, zuhantak műveinek eladott példányszámai, és közeli hozzátartozói közül is többen elfordultak tőle. Mikszáth Kálmán már idézett összegzőjében találóan fogalmaz a pikáns, ám közel sem szívderítő drámáról: „És feltárultak egész meztelenségükben a kínos családi jelenetek, melyek azt megelőzték, a baráti közbelépések és minden egyéb, ami azzal összefüggött, végighurcolva a dicsőségtől körülragyogott emberi főt a parázna beszédek, gúnyos tréfák kloákáján. Minden jobbérzésű embernek fájdalmat, lehangoltságot okozott ez.”

NIMBUSZA
Jókai Mór vitatható magánéleti döntései ugyan megtépázták, de összetörni nem tudták az írófejedelem nimbuszát. 1900-ban a párizsi világkiállításon francia írók fogadták, Kolozsváron díszhintón haladt végig az utcákon Mátyás király szobrának 1902-es felavatásán. Ugyanebben az évben, az öregedő író pályájának alkonyán egy emlékezetes találkozásra is sor került: Nagyváradon tartózkodott, ahol jelen volt egy Ady Endre nevezetű – még – ismeretlen költő. Jókai a következő szavakkal búcsúzott Adytól: „Amit rólam írtál, a mélyen érző, igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.” – ez volt a generációváltás, a staféta átadásának ünnepélyes pillanata.
1903/1904 telét – kerülve szervezetének megterhelését – Nizzában töltötte, és felesége elmondása alapján olyan jól érezte magát, hogy örökre hátat fordított (volna) a hideg, budapesti teleknek. Ekkor még nem tudhatták, de ez volt az utolsó utazás, amely megadatott az írófejedelem számára. Amikor kiderült, hogy a 79 éves Jókai tüdőgyulladást kapott, aggódó újságírók lepték el a ház kapuját. Miután a beteg eszméletét vesztette, még a király is érdeklődött hogyléte felől. A derűs életkedv még ekkor is humorral itatta át szavait: „Milyen jó dolgom van, konyakkal, szomorodnival gyógyítanak! Dehogy kelek fel egyhamar!” – idézi Mikszáth Jókait.
1904. május 5-én, életének utolsó óráiban még teljesen tudatában volt létezésének és várható elmúlásának. Az ablak kinyitását kérte, és amikor kérdezték, nem bántja-e a zaj, csak így felelt: „Dehogy bánt – felelte mosolyogva –, hiszen az az élet, s az élet szép.”
Temetésére egy szürke tavaszi délutánon, május 9-én került sor. A Kossuthéhoz fogható állami temetésen mindenki megjelent, aki számított, tizenkét szekérnyi koszorú görnyedezett a halottas kocsi után. Mikszáth Kálmán így idézte fel a végső búcsú pillanatait: „Jókai... vagy néha úgy rémlik, hogy nem is ő, de a saját regényeinek közös hőse vonul ki végleg a világból.”
Alkotásait már életében óriási figyelemmel kísérték, és halála után is az irodalmi kánon megkerülhetetlen szereplője maradt. Életműve a mai napig folyamatosan újraértékelés alatt áll. A Baradlay család tragikus története egyeseknek rémálom az általános iskolai kötelező olvasmányok polcáról, mások pedig élvezettel merülnek el Jókai romantikus, megkapó történeteiben. Leghíresebb regényeit, mint az Aranyembert, A kőszívű ember fiait, az Egy magyar nábobot, a Fekete gyémántokat, a Szegény gazdagokat, A lőcsei fehér asszonyt vagy Kárpáthy Zoltánt generációk veszik kézbe újra és újra.
A realisták ítélete alapján megragadt a romantika fogságában, az ellenoldal szerint pedig éppen az elengedhetetlen átmenetet képezi a két irodalmi korszak között. A romantikus vonások elsősorban a főhősök ábrázolásában érhetőek tetten, a karakterek általában feketén-fehéren, a „jó” vagy a „rossz” szerepében kerültek bemutatásra. További romantikus jellemző a nagy, nemzeti ügy visszatérő motívuma, a nagyszabású tablók és természetképek, valamint Jókai végtelen vonzódása a fantasztikushoz és a meseszerűhöz. A realizmus jellegzetességei közé sorolják anekdotáinak népies életképeit – hasonlóképpen jelenítette meg ezt a világot, mint Petőfi Sándor lírájában.
Mikszáth a következő sorokban pontosan világított rá Jókai értékelésének és bemutatásának akadályaira: „Nos hát, melyikhez nyúljak a Jókai Mórok közül? Mert csak egyetlen egyet szabad lepingálnom, de összhangban kell lennie a többivel mindnyájával. (…)  Ha ezt sikerült eltalálnom, a munka jó. Ha nem sikerült, nem röstelkezem, mert nem én vagyok az első ember, aki erejénél többet mert. (…) Lesznek, akik azt mondják, hogy sokat elhallgattam, kivált élete utolsó éveiről. Lesznek viszont, akik azért tehetnek szemrehányást, hogy többet föltártam az életéből, mint kellett volna.”

Nyitókép: Jókai Mór / forrás: mult-kor.hu